Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

1044 PACH ZSIGMOND l'A Г. 8. Amint 1918 —1919. évi forradalmainkat nem érthetjük meg 1917 Oroszországának, a világháború utolsó éveinek, a forradalmi mozgalom fellendülésének nemzetközi történései nélkül, úgy éppen a Szovjetunió léte és fejlődése, a kapitalizmus általános válsága, az imperializmus új jelenségei, a forradalmi megrázkódtatásból ellenforradalmak útján stabilizálódó, a versailles-i békerendszer által „átrendezett" Európa adja a nemzetközi keretet — melynek elemzéséhez a német imperializmus újjáéledéséről szóló értékes könyvével Zsigmond László járult hozzá — a két világháború közötti magyarországi fejlemények megértéséhez és megvilágításához. S a közelmúlt esztendők történészmunkájának egyik legjellemzőbb és igen fontos vonása éppen a legújabbkori történet tanulmányozásának fellendülése, ezen belül főként a negyedszázados ellenforradalmi korszak, a tőkés rend magyarországi uralmának utolsó felvonása, részletes forrásfeltáráson nyugvó, nemzetközi szemléletre törekvő vizsgálata, — aminek a következőkben csak néhány mozzanatát érinthetjük. Az ellenforradalmi korszak kutatása új feladatként merült fel fiatal marxista történettudományunk előtt. Ennek a korszaknak nem volt történeti szakirodalma, nem voltak szakértői. Részben ezzel magyarázható, hogy az 1950-es évek elejéig-közepéig csak kevés történészünk szánta reá magát ilyen irányú témaválasztásra; s a korszak általános jellemzésének felvázolásán, valamint bizonyos történeti anyag felkutatásán túlmenően, csupán az 1929 — 33. évi gazdasági válság magyarországi hatásáról született — Incze Miklós és szerzőtársai tollából — jelentősebb monográfia. A kezdet szükségszerű nehézségeit azonban egyéb korlátozó tényezők is tetézték-fokozták. Eszmei-politikai szempontból nem mértük fel eléggé a korszak történetével való részletes foglalkozás fontosságát: a szocialista forradalom, a szocialista építés elért sikereit túlzó optimizmussal értékelve, már-már hajlamosnak mutatkoztunk leküzdöttnek tekinteni az ellenforradalmi rendszer által gyakorolt ideológiai fertőzést; volt olyan nézet is körünkben, amelv a Horthykorszak negyedszázadát immár elmúlt percnek tekintette jelen történelmünk szempontjából. A rendszer jellegét illetően pedig sematizáló egyszerűsítés érvényesült: a Horthy-rendszer nem volt egyéb, mint a fasizmus magyarországi megtestesítője; mi szükség van hát jellegének részletesebb elemzésére? Bizonyos fokig éppen e leegyszerűsítő álláspont ellenhatásaként — nem függetlenül az 1953 után jelentkező revizionista nézetektől — lépett fel utóbb történettudományunkban olyan felfogás, amely a fasizmust csak tendenciának tekintette a magyarországi ellenforradalom 25 esztendejében, fasizmuson csupán annak „klasszikus", totális — német és olasz — megvalósulási formáját értve, s a magyarországi kormányzati rendszer emezektől eltérő vonásait állítva előtérbe. Az értékelések ugyanolyan jellegű divergenciájáról van itt szó, amiivet történelmünk számos más korszakánál, problémájánál is megfigyelhetünk, s amely — módszertani szempontból — a marxista dialektika fogyatékos alkalmazását tükrözi: egyfelől az általános törvényszerűségek és kategóriák közvetlen és mechanikus alkalmazásáról, másfelől a sajátos és egyedi mozzanatoknak az általánostól való elszakításáról vagy éppen azzal való szembeállításáról. E módszerbeli-szemléleti hibák az utóbbi években kezdenek eltűnni történeti irodalmunkból, hogy helyet adjanak mind az ellenforradalmi korszak magyarországi története, mind a fasizmus mint nemzetközi jelenség