Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
A MARXIZMUS SZÖVETSÉGI POLITIKÁJA 991> nacionalizmusa. Itt a köztársaság híveinek és a demokratikus tömegeknek csillogó illúziókba burkolt nacionalizmusa szólalt meg, amely gyökereit a nagy francia forradalom hagyományaiból merítette. Ebben a nacionalizmusban a francia nemzet nagysága és dicsősége, nemzetközi vezetőszerepe összefonódott Franciaországnak azzal a világtörténeti missziójával, hegy elvigye a szabadságot az elnyomott nemzeteknek. A demokratikus nacionalizmusnak ez a szelleme eltöltötte az összes köztársasági csoportot, a Le National burzsoá republikánusaitól, Ledru-Rollin kispolgári demokratáin és Louis Blanc szocialista hívein át, egészen Blanqui és Barbès forradalmárjaiig. Valamennyien egyformán hevesen bírálták a kormánynak a nemzeti érdekeket elalkuvó és a nemzeti mozgalmakat cserbenhagyó külpolitikáját. Mély gyökerei voltak ennek az „internacionalista nacionalizmusnak" a tömegekben is. 1830-ban francia önkéntes zászlóalj harcolt Belgium felszabadításáért a holland uralom alól. 1831-ben megalakult Lyonban a rhônei önkéntes zászlóalj az olasz nemzeti forradalom megsegítésére. Ugyanabban az évben négy napon át tüntettek a páiizsi tömegek a lengyel felkelés leverésének hírére, és azt követelték, hogy a francia kormány akár fegyveresen is avatkozzék be Lengyelország érdekében. A tüntetések a lengyelek mellett 1846-ban is megismétlődtek, amikor Ausztiia bekebelezte Krakkót. így a tömegeknek az elnyomott nemzetek, különösen a lengyelek iránti harcos rokonszenve vörös fonalként húzódik végig a júliusi monarchia történetén. A köztársasági párteknak és a tömegeknek ez a magatartása hozzájárult ahhoz, hogy Marx, a köztársasági forradalom februári győzelme után, az európai forradalom fejlődése szempontjából nagy jelentőséget tulajdonított a francia forradalom továbbterjedésének. 1847 nyarán az ellenzék kivitte a választási reformért folytatott harcot a parlament falai közül. Ezzel vette kezdetét az ún. bankett-kampány. De a mozgalom irányítása csakhamar kicsúszott a „törvényes ország" kezéből és a „valóságos ország" kezébe ment át. A rossz termés ckozta drágaság és a gazdasági válság által előidézett munkanélküliség elnyomorította a munkás- és kézműves tömegeket. 1848. február 22-én az elkeseredett tömegek az utcára mentek. A megelőző napen még a legális ellenzék szélső szárnya, Ledru-Rollin és a La Réforme csoportja sem gondolt forradalomra. De a titkos társaságok mozgósították republikánus meg kommunista tagjaikat és Caussidière meg Albert vezetésével a spontán tömegtüntetést fegyveres felkeléssé változtatták át. Komoly harcokra azonban nem került sor. A burzsoá nemzetőrség szembefordult a kormánnyal, ami a katonaságot is passzivitásra indította. Február 24-én a júliusi monarchia sorsa eldőlt. Ezen a napon már Ledru-Rollin is észbekapott és Caussidière-rel együtt elfoglalta a városházát. Délután a felkelők, a kispolgáii deme krata Victor Arago vezetésével, betörtek a képviselőházba és kinyilvánították az orléansi dinasztia trón vesztését. Ezt az ideiglenes kormány megválasztása követte, amiben a felkelők mellett már csak a parlament köztársasági szélsőbalszárnya vett részt. A júliusi monarchia társadalmi rendszerét, a pénzarisztokrácia uralmát az ipari burzsoázia, a kispolgárság és a munkásosztály szövetsége döntötte meg. Ennek megfelelően az ideiglenes kormányt koalíciós alapon állították össze. De a kormányban a burzsoázia volt túlsúlyban. A legtöbb tárca a Le National burzsoá republikánusainak jutott, akiknek egész veze tősége, François Arago, Garnier-Pagès, Marrrst résztvett a kormápvban. Hozzájuk csatlakozott Lamartine, a kormány tényleges feje, aki a külügyi tárcát kapta. A La f *
