Századok – 1964

Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943

'992 MOLNÁR ERIK Réforme kispolgári csoportját Ledru-Rollin, mint belügyminiszter és Flocon, a munkásokat Louis Blanc és Albert képviselte. Párizs rendőrprefektusa Caussidière lett. Azonban a forradalom aktív harcosai elsősorban a munkások voltak. A februári forradalom alapjában véve munkásforradalom volt, a felfegyverzett munkások forradalma, és ez a körülmény a vezető szerepet egyelőre a munkások kezébe juttatta. A munkások a forradalom másnapján, február 25-én, arra kényszerítették a kormányt, hogy az alkotmányozó gyűlés állásfoglalásának bevárása nélkül kikiáltsa a köztársaságot. A munkásosztály 1848-ban a saját felszabadítására törekedett és véget akart vetni „az ember ember általi kizsákmányolásának". De fejletlen, éretlen és tapasztalatlan volt, és azt hitte, hogy felszabadulhat a burzsoázia által kormányzott polgári köztársaságban, a burzsoá rend alapjainak fenntartása mellett is. A felszabadulás útjáról való elképzelései szintén fejletlenségét és tapasztalatlanságát tükrözték vissza. Február 25-én és 26-án a munkások hatalmas tömegtüntetésen követelték a kormánytól, hogy ismerje el, Louis Blanc elgondolásainak megfelelően, a munkára való jogot, és fogjon hozzá a munkát megszervező termelőszövetkezetek létesítéséhez, amelyekben a fölszabadulás eszközét látták. Úgy gondolták, hogy ezáltal a burzsoá rendben is megvalósul a „szociális köztársaság". Az ideiglenes kormány ezúttal is engedett. „Nemzeti műhelyeket" állított fel a munkanélküliek foglalkoztatására és ezzel elismerte a munkára való jogot. Elismerte a munkások társulásának szükségességét is, és kiküldötte az ún. Luxemburg-Bizottságot, amelynek Louis Blanc és Albert vezetésével a munkáskérdést kellett tanulmányoznia. A munkásokat felvették a nemzetőrségbe. A munkaidőt a kormány leszállította, Párizsban napi 10, vidéken 11 órára (ez az intézkedés papíron maradt), és kitűzte április 9-re a nemzetgyűlési választásokat, amelyeket az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján kellett megtartani. A forradalom eredményeként megvalósult a sajtószabadság és az egyesülési és gyülekezési jog is. Louis Blanc és az őt követő munkások ezekben az intézkedésekben az osztályok együttműködésének, az „általános testvériségnek" bizonyítékát látták. Azt várták, hogy a burzsoázia testvéri támogatása egyengetni fogja a proletariátus felszabadulását. A munkásság forradalmi erejétől megrémült burzsoázia ekkor valóban magáévá tette az általános testvériség szólamait. Szócsöve, Lamartine arról beszélt, hogy a forradalom megszüntette az osztályellentéteket és ezek helyébe az osztályok testvérisége lépett. Lamartine a népek testvériségét is meghirdette. De óvatos diplomáciai irataiban „az internacionalista nacionalizmus" harcias színei elhalványodtak. Nem volt szó arról, hogy Franciaország fegyverrel is kész felszabadítani az elnyomott nemzeteket. Ezeknek Lamartine csak eszmei segítséget ígért, és a testvéri szövetséget csak azoknak a népeknek ajánlotta fel, amelyek saját erejükből kivívják a jogot, hogy a francia köztársaság elvei szerint élhessenek. Ez az óvatoskodás nem segített. A cári Oroszország arra készült, hogy Ausztriával és Poroszországgal együtt fegyveres erővel döntse meg a francia köztársaságot. Csak az európaszerte kialakuló forradalmi helyzet akadályozta meg a Szentszövetségnek ezt az újabb háborúját. De a szándék megmaradt, és alapot szolgáltatott ahhoz, hogy Marx az 1848 — 49-es években a cárizmus ellenforradalmi intervenciójával mint állandóan adott lehetőséggel számoljon. A forradalom kezdeti szakaszában a burzsoá köztársaságot olyan szociális intézmények vették körül, amelyek a munkásosztály érdekét voltak