Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
A MARXIZMUS SZÖVETSÉGI POLITIKÁJA 989> jogok társaságának lyoni szekcióját vezette és résztvett már az 1831-es lyoni felkelésben is. 1834-ben a törvényhozás messzemenően korlátozta, lényegileg megsemmisítette az egyesülési jogot, 1835-ben pedig Thiers belügyminiszter, kihasználva a Fiesehi-féle merényletet, a sajtószabadságot is korlátozta. Ez a helyzet a köztársasági szervezetek nagyrészót, amelyek addig többé-kevésbé legálisan működhettek, a föld alá szorította. Az illegálisan dolgozó titkos forradalmi társaságok ettől kezdve mindinkább a munkásokból sorozódtak. Ilyen volt a Blanqui, Barbès és Martin-Bemard által vezetett „Évszakok Társasága", amelynek felkelése 1839-ben omlott össze. Ez a társaság már nem érte be a demokratikus köztársaság pusztán politikai céljával, hanem olyan köztársaságot akart, amely, a vagyonos osztályokkal szemben, a dolgozó osztályok szociális érdekét szolgálja. A társaságban különböző áramlatok egyesültek. Abban mind a három vezető egyetértett, hogy a felkelés győzelme után egy időre „forradalmi hatalmat", más szóval diktatúrát kell felállítani. A szociális kérdés megoldásáról azonban más-más elgondolásuk volt. Blanqui kommunista volt, a munkás Martin-Bernard-t (a februári forradalom alatt tanúsított magatartása alapján) legfeljebb szocialista-demokratának lehet nevezni, Barbès pedig a burzsoáziát gyűlölő, jakobinus típusú kispolgári demokratának tekinthető. Ezek alapján az „Évszakok"-ban a munkások és a dolgozó kispolgárok (kézművesek) közös forradalmi szervezetét láthatjuk. A 40-es évek titkos társaságaiban szintén különböző elemekkel találkozunk, a babouvista munkás-kommunistáktól a „hegypárti" kispolgári demokratákig. De a társaságok aktivitása csökkent. Felkelést többé nem kezdeményeztek, csak néhány merényletre került sor. Ekkori vezetőik, mint Albert és Caussidière, a „hegypárti" plebejus-demokrata, részt vettek a legális mozgalomban is. Albert — a saint-simonizmusból kiinduló Buchez-vel együtt, aki keresztény-szocialista alapon a munkás termelőszövetkezetek gondolatát népszerűsítette — a L Atelier című lapot adta ki, amelyet kizárólagosan munkások szerkesztettek. Caussidière pedig a La Réforme csoportjával működött együtt. A 40-es években a júliusi monarchia elleni harc főformája a legális mozgalom lett. A kormány élén ekkor, 1840-től 1848-ig, ténylegesen Guizot, a történész állott, aki már a 30-as években is a kormány befolyásos tagja volt. Guizot a bel- és külpolitikában a mozdulatlanság híve volt. Tartózkodott a háborús kockázattal járó aktív külpolitikától, amely megzavarhatta volna a pénzarisztokrácia üzleteit. A belpolitikában elzárkózott minden reform, a választási reform elől is, amely a parlamenti ellenzék küzdelmeinek fő célja volt. A parlamenti ellenzék egy része a júliusi monarchia alapján állott. Idetartozott a balközép, amelyet (az 1840 óta ellenzékbe szorult) Thiers vezetett, meg az Odilon Barrot vezetése alatt álló ún. dinasztikus ellenzék. Az ellenzék másik része a köztársaság híve volt. A republikánusok egyik csoportját a mérsékelt köztársaságiak alkották, akik a Marrast szerkesztette Le National című lap körül tömörültek (a februári forradalom idején girondistáknak nevezték őket). Parlamenti csoportjukat François Arago, a híres fizikus és asztronómus és L. A. Garnier-Pagès vezette. A másik csoport a jakobinus hagyományokat folytató „vörös köztársasági" vagy szocialista-demokrata párt volt. Ez a párt nézeteit a Flocon szerkesztette La Réforme útján terjesztette, parlamenti csoportjának élén Ledru-Rollin állott. 5 Századok 1964/5-6.
