Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
'988 MOLNÁR ERIK 4. A francia forradalom Ismeretes, hogy a júliusi monarchia idejében Franciaországban a politikai hatalmat a burzsoázia egyetlen csoportja, a pénzarisztokrácia tartotta kezében, amely a hatalmat kíméletlenül kiaknázta. A bankárok — a „Rotschilddinasztia" és más pénzügyi csoportok — az államadósságok rendszere és a drága hitel révén óriási profitokat halmoztak fel. A szénbárók, a védó'vámrendszer segítségével, hallatlanul megdrágították a fűtőanyagot, s ezzel akadályozták az ipari fejlődést. A vasútépítés terhének nagy részét az állam viselte, de hasznát a pénzarisztokrácia fölözte le. A pénzarisztokrácia politikai monopóliumát egymagában az is biztosította, hogy a magas vagyoni cenzus következtében a lakosság alig 1%-ának, lényegében a burzsoáziának és a kispolgárság egyes rétegeinek voít választójoga. Ëz a körülmény lehetővé tette a választók megvásárlását, a képviselőket pedig hivatalokkal és más anyagi előnyökkel kenyerezték le. Az állami életben általában szertelen korrupció uralkodott. A júliusi monarchia utolsó éveiben egymást követték a pénzügyi botrányok, amelyek sorra kompromittálták a rendszer vezető személyiségeit. Az uralkodó pénzarisztokráciával szemben az egész francia társadalom ellenzékben volt, az érdekeiben sértett ipari burzsoáziától kezdve, az adóteher -től és uzsorától sújtott kispolgárságon és parasztságon át, a teljesen jogfosztott munkásokig. A munkások nemcsak a választójogból voltak kizárva, hanem gazdasági mozgalmuk is törvényes tilalom alá esett. Szakszervezetet nem alakíthattak, a sztrájkot börtönnel büntették. A 30-as években a legális harc kilátástalansága egy sor felkelési kísérletre és fegyveres felkelésre vezetett, amelyek forradalmi helyzet hiányában kudarcot vallottak. 1834-ig a felkeléseket a demokratikus társaságok szervezték, vagy készítették elő, amelyek elsősorban a kispolgárságra és az értelmiségre támaszkodtak, de a munkások közt is követőkre találtak. Ilyen volt a Népbarátok Társasága, melynek vezetőit, Raspailt és Blanquit 1832-ben állí- , tották bíróság elé. A társaságok közt kiemelkedett az „Emberi és Polgári Jogok Társasága", amely a jakobinus forradalmi hagyományokat élesztette fel. A szervezkedések és a felkelések a monarchia megdöntését és a demokratikus köztársaság kikiáltását tűzték ki céljuknak. Az utolsó ilyen típusú felkelést, 1834-ben, az Emberi jogok társasága szervezte és Thiers belügyminiszter nyomta el kiméletlen eszközök alkalmazásával. A társaság vezetői és tagjai közül sokan résztvettek, ilyen vagy olyan formában, a februári forradalomban, többek között Marrast, Bastide, Caussidière, Flocon, Lagrange, Kersausie, Barbès, Etienne Arago. A demokratikus mozgalomba torkolltak végső eredményben a lyoni munkásfelkelések is. Az 1831-es lyoni felkelést bérmozgalom robbantotta ki és a munkások egy része még elzárkózott attól, hogy a kispolgári demokratákkal együttműködve, áttérjen a politikai harcra. Az 1834-es lyoni felkelésben, amelyet sztrájkvezérek bíróság elé állítása váltott ki, a munkások már együttharcoltak a köztársaság kivívásáért a kispolgári demokratákkal. Vezetőik között ott volt Albert, aki maga is munkás volt, az Emberi teni, melynek feladata az lesz. hogy „megmentse" a társadalmat a kommunista munkásoktól. (Lásd: Engels: A „Kommunisták Szövetségének történetéhez" Marx és Engels művei 16/1. köt. 222—223. 1. az id. kiadásban.) Ha az 1918-as német forradalomra gondolunk, azt mondhatjuk, hogy Engelsnek bizonyos értelemben igaza volt.
