Századok – 1963

Történeti irodalom - Forradalom és papi rend (Ism. Lukácsy Sándor) 878

879 TÖRTÉNETI IKODALOM könyv bevezetője is — kevés megbízható eredmény áll rendelkezésükre, melyet népszerűsíthetnének. Tordai György bevezetése megrajzolni akarván az egyházellenes irodalom társadalmi és politikai hátterét, a tárgyhoz nem tartozó apróságokat halmoz: melyik kávéházba jártak az Egyenlőségi Társulat tagjai, mikor alakult át honvédzászlóaljjá a Zrínyi-szabadcsapat — ahelyett, hogy tüzetesen elemezné a 48-as antiklerikális irodalom főbb irányzatait, közvetlen reformkori és távolabbi jozefinista előzményeit és külföldi forrásait. Nevek hosszú sorát írja fel az antiklerikahzmus dicsőségtáblájára, de arról, hogy e nevek viselőinek világnézete miben különbözött egymástól, többnyire általánosságot mond: „A nyilt ateista állásponttól, a végső mozgatót feltételező deizmus különböző árnyalatain át, a természetet és istent azonosító panteizmusig megtalálunk mindenfajta állásfoglalást." Mi volt személy szerint Kossuth, Petőfi, Vasvári, Táncsics, Vörösmarty, Bajza, Beöthy Ödön, Palóczy László stb. elve, s egyáltalán volt-e mindegyiküknek kidolgozott filozófiai véleménye a vallásról (mint példáid Horáriknak), vagy éppen közömbösek voltak minden hitbéli tannal és metafizikával szemben; a feudalizmusellenes harc logikája vagy világnézeti megfontolás és messzebbre tekintő felvilágosító szándék volt-e alapja antiklerikalizmusuknak: ezekre a kérdésekre nem ad választ a bevezető tanulmány. A kötet szerzőit, az egyházellenes publicisztika fiatal harcosait sem mutatja be (Nyiri Józsáról például mindössze annyit közöl, hogy „több cikkel szerepel", s tagja volt az Egyenlőségi Társulatnak), holott ahhoz, hogy szavuknak emberi hitelót mérlegelni tudjuk, legalább pályfutásuk főbb adatait ismertetni kellett volna, s azok sok esetben ki is deríthetők. Könyvének anyagát Tordai György a radikális sajtóból válogatta össze, a Marczius Tizenötödike, Reform, Népelem, Köztársasági Lapok, Munkások Újságja, Jövő, Der Ungar, Der Vierzehnte April hasábjairól. Az egyházellenes hírlapirodalom zöme együtt is van gyűjteményében, de teljesebb képet kaphattunk volna, ha a válogatás felöleli a röpiratokat is (Herczegh Viktor : Forradalmi káté; Komis Károly : A szabadságról, Tavasi Lajos : Tanoda és egyház; Szerencspataki János : Szózat az egyházi reform ügyében; Hamari Dániel : Nem kell szerzetes rend stb.) — ezek csak valami merev, formális műfaji osztályozás vagy a szűkkeblűen megszabott terjedelem miatt maradhattak el az újságcikkek mellől, s mindenképpen kár értük. Még nagyobb kár, hogy a közölt szövegekben sok a pontatlanság, az értelemzavaró másolási hiba és a következetlenség. A kötet jegyzetanyaga sem a népszerűsítés, sem a tudomány kívánalmait nem elégíti ki. Az olyan magyarázat, amely például Kari Rotteckról csak annyit árul el, hogy „német író és politikus" (38. 1.), történész számára fölösleges, a nem-szakember olvasót pedig nem teszi tájékozottá. Nehezen érthető célzások, kevéssé ismert személyek esetében a magyarázat — épp amikor a leginkább volna szükség rá— rendszerint el is marad. Albach Szaniszló, Gegő Elek (41), Rudnay (42), Fischoff, Goldmark (72) stb. kilétéről például semmi felvilágosítást sem kapunk, nem közlik velünk, hogy a patres liguriani kifejezés a liguriánus szerzetesrend tagjait jelenti (112), a kánonista : egyházjogászt (99), az indelebilitas pedig azt az elvet, hogy az egyházi rend fölvétele kitörölhetetlen nyomot hagy a felszentelt személy lelkén és nem veszti el hatályát (86). Sok tévedés található magukban a jegyzetekben. Trefort nem a szabadságharc bukása után emigrált, hanem 1848 szeptemberében (122); a Jakobinus Klub elődjét nem Bretagne Klubnak, hanem Breton Klubnak hívták (147); Raspail-t nem általában a 48-as forradalomban való részvétele miatt börtönözték be, hanem mert szerepe volt a május 15-én a baloldal hatalomátvételi kísérletében (72); Paul de Cock-ról, fél-ponyva erotikus regények írójáról erős túlzás azt állítani, hogy „mély ( !) humorral rajzolja meg a polgárság életét" (70); Balla Mihályt a jegyzet tévesen azonosítja Balla Károllyal (82); a corollarium nem „az elméletből levonható gyakorlati következmény", hanem a szillogizmus zárótételo (179); a pium legatum nem „kegyes küldemény", hanem egyházi célra hagyott vagyon (59); az est modus in rebus szállóigét nem lehet így fordítani: „mindent mértékkel kell csinálni" (179); a nervus rerum gerendarum nem „a cselekvés (háború) dolgainak ideje" (181); az impertinens jogi szakkifejezés jelentése — mint erre a közölt cikk írója fel is hívja a figyelmet (38) — nem „neveletlen" (180), hanem a dologhoz nem tartozó, nem érdekelt fél (csak nem gondolta komolyan a jegyzetíró, hogy az idézett szerző neveletlennek mondja — Rottecketî); ipso factu (Sic ! a szövegben és a jegyzetben is !) excommunicatus nem azt teszi, hogy „önmagában véve kiközösített cselekmény", hanem magának a cselekménynek ténye által kiközösített személy (180); carentia a szöveg adott helyén (93) nem nélkülözést, hanem kicsapatást jelent (179); a preaconisál nem egyszerűen kihirdetésre, hanem pápai jóváhagyásra, utal (99), a kompromisszió főnév pedig nem magyarázható az összeegyeztet igével (181), s az eredeti összefüggésben (168) „az igazság és egyenesség érdekének" kompromittálását jelenti. A hibák és a tévedések ilyen nagy számát aligha lehet véletlen elírásoknak tulajdonítani, inkább arról árulkodnak, hogy a