Századok – 1963
Történeti irodalom - Forradalom és papi rend (Ism. Lukácsy Sándor) 878
878 TÖRTÉNETI IRODALOM FORRADALOM ÉS PAPI REND (Összeállította és a bevezetőt írta Tordai György) (Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1961. 183 1.) Tordai György könyve a magyar történelem antiklerikális mozgalmainak egyik legfontosabb szakaszát, az 1848 — 49. évi forradalom és szabadságharc egyházellenes írásait mutatja be szemelvényekben. A hatalmas birtokok és a papi tized hasznát élvező klérus mereven szemben állt minden olyan törekvéssel, mely a feudális rendszer átalakítását célozta, s ez már a reformkorban kiélezte a viszonyt az egyház és a haladó társadalmi erők között. A vegyes házasságok ügyében tanúsított papi ellenállás idején sok jogosan ingerült szó érte a katolikus egyház reakciós magatartását az országgyűlésben, antiklerikális irodalom azonban ez időtt még nem alakulhatott ki, mert a cenzúra éppen az egyházi érdekek védelmére ügyelt a legóberebben, s olyan követelést, mint a papi birtokok szekularizációja, csak illegálisan lehotett terjeszteni (például ,,A magyar nemzet sérelmei" című kéziratos röpirat reformtervezetének 12. pontjában, az 1830. év táján). A sajtószabadság 1848-ban végre megadta a lehetőséget a tartózkodás nélküli beszédre, s ekkor az egyházi reakció, melynek ellenállása a forradalommal szemben kezdettől fogva nyilvánvaló volt, egyik legtöbbet tárgyalt témája lett a radikális sajtónak. Fiatal publicisták és levelezők egymás után napirendre tűzték a papi vagyon nem el-, hanem visszavételét, a szerzetesrendek feloszlatását, a papság belső, demokratikus reformját (olykor csak külsőségeit: magyaros ruha, szakállviselet), az állam ós az egyház viszonyának rendezését, a papság kiváltságos helyzetének eltörlését (pl. a nemzetőrségi szolgálat tekintetében), vádolták az egyházi iskolák maradi szellemét és — amint egyre több ok volt reá — a különböző hitfelekezetű lelkészek ellenforradalmi izgatásait s a főpapi árulásokat. Az antiklerikális publicisztika elvi alapját a „Der Vierzehnte April" cikkírója, alkalmasint Horárik, fogalmazta meg a legvilágosabban: „A kereszténység, balszerencséjére, arisztokratikus-oligarchikus-monarchikus-teokratikus egyházzá lett, mely azután olyaténképpen egyesült és egyezett meg a despotikus-monarchikus állammal, hogy a papság ... a despoták és a nagyúri főpapok kegyeit keresve nem az igazságokat és a szabadság tanításait, hanem a valótlanságokat és a tiszta szolgaság tanításait domborította ki és terjesztette, oktatta évszázadokon át." Magát a vallást, részben világnézeti, részben taktikai okokból, nem vette célba a radikális sajtó. A Reform egyik „szerkesztőségi értesítés"-e meg is jegyzi: ,,. . .a vallást mint vallást bolygatnunk nem szabad. Még nem oly rég, Félszázad előtt, hasonlót kísértett meg Franciaországban a forradalom, és tudjuk, minő sikerrel." Csak Horárik hangoztatta időnként: „El fog jönni az idő, amikor a társadalom és boldogulása nem emberfölötti és természetfölötti gondviselésen, nem alamizsnán és ködös felebaráti szereteten fog alapulni, hanem a nemzetek saját gondviselésén, a népek és szervezetük munkáján, meghatározott törvényeken, meghatározott emberi jogokon; egy szóval el fog jönni az istentisztelet helyett az embertisztelet ideje..." A fejlődésnek erre a távlatára akkor csak kevesen tudtak igent mondani, sőt maga az antiklerikális propaganda is csak kevesek munkája volt: a márciusi if jakon és Horárikon kívül más nemigen vett részt benne, s ez a fiatal nemzedék az idősebb, liberális politikusoktól alig kapott támogatást, sőt tartózkodó viselkedésüket, különösen Eötvös József egyházügyi intézkedéseit, nem egyszer támadni volt kénytelen. Viszonylag szűkkörű volt tehát az antiklerikalizmus aktív tábora, működése — a Marczius Tizenötödikét kivéve — csak kevéssé olvasott, rövidéletű lapokra terjedt ki, s nem is volt egyenletes: az első hónapok újító izgalma ós a szeptemberi fordulatot követő dacos forradalmi fellángolás után a propaganda alábbhagyott, az ifjak elszéledtek a csatatereken, és a sajtóban sem tudtak szervezetten föllépni. Ennek ellenére a sötétség erőivel vívott harc egyik legszebb fejezete bontakozik ki írásaikból, és igen dicséretes a szándék, mely a több mint száz esztendős küzdelemnek elfeledett, megtágadott emlékeit s gyakran ma is frissen ható érveit hozzáférhetővé tenni igyekezett. Kár, hogy a megvalósulás messze elmaradt a szándék mögött. A könyv ugyanis sok tekintetben a gondozatlanság jeleit tünteti fel; külseje szegényes, a kötésre nyomtatott rajz érthetetlen, a cím homályos, hiányzik- a tartalommutató, a bevezető tanulmány ós a szöveggondozás sok kívánni valót hagy maga után, a jegyzetek egy része pedig szinte hasznavehetetlen. Koronként meglehetősen sokat emlegetjük antiklerikális és materialista hagyományainkat, a fel-feltámadó érdeklődés azonban eddig még nemigen ösztönzött alapos tanulmányokra. Ebből az következik, hogy a népszerűsítő munkáknak — amüyen e
