Századok – 1963

Tanulmányok - Barta István: Felsőbüki Nagy Pál és a bécsi kormány 747

778 BA RT A ISTVÁN ekkor Széchenyivel, Wesselényivel, Kölcsey vei — a polgári intézmények reformok útján történő fokozatos bevezetésében vélték az egyébként elkerülhetetlennek tartott forradalom ellenszerét feltalálni. Ennek következtében egyre inkább lemaradt a kibontakozó, felgyorsuló ellenzéki mozgalom mögött, s múltját meghazudtolva tétlen maradt akkor, amikor a haladók már párttá szervezkedve, s az ország közvéleményére támaszkodva vívták forradalomba torkolló harcaikat. S a korábban ismeretlen adatok birtokában világossá válik az is, hogy meggyőződésének megmerevedése szükségszerűen a haladással szembenálló erők oldalára sodorta őt: elvi megingása, a forradalom lehetőségétől való megrettenése — párosulva anyagi helyzetének egyidejű megromlásával — kész prédájává tették őt a kormány lélekvásárló igyekezetének. A kortársak körében megindult, s később meg-megújúló vitát — úgy hisszük — az ismertetett dokumentumok eldöntötték: Nagy Pál az országgyűlésen tudatos megfontolás alapján, anyagi ellenszolgáltatás fejében, s további 1 anyagi előnyök reményében támogatta számos kérdésben a kormány szándékait, a haladó ellenzék törekvéseivel szemben. Árulónak tekinthető-e hát Nagy Pál? Nehéz lenne erre a kérdésre egyértelmű igennel, még nehezebb lenne nemmel válaszolni. Kétségtelen, hogy ' elvi meggyőződését is követte, amikor nem kívánt kilépni a rendi alkotmány keretei közül, s láttuk azt is, sokat megőrzött régi énjéből, a jobbágyok oldalán állt, lángszavakkal ostorozta a nagybirtokos oligarchiát, s időnként élesen bírálta a kormányt is. Nem sorolható tehát egy kalap alá a teljes elvtagadóknak azzal a hosszú sorával, akik cinikus nyíltsággal, a közvélemény színe előtt bocsátották áruba meggyőződésüket, s váltak haladó ellenzékiből a kormány feltétlen támogatóivá, később esetleg adminisztrátorrá s az ellenforradalom császári biztosává. Nagy Pál nem szolgálta ennyire maradéktalanul a kormányt sem az országgyűlésen, sem később, s ebben előnyére különbözik az elvtelen áruló típusától. Igaz viszont az is, hogy ingadozó magatartásával s a kormányhoz való kapcsolatainak elleplezésével kétségtelenül többet ártott az ellenzéknek, és többet használt a kormánynak, mint ha kapcsolatai és 1 politikai nézetei tisztán állottak volna a közvélemény előtt. Magatartására talán az a legfontosabb mentség, hogy nem a haladás alapvető kérdéseiben helyezkedett szembe a haladó ellenzékkel. Ellenkezőleg, az országgyűlés alapvető kérdéseiben — az örökváltság, az úriszék, a jobbágy személyi és vagyoni biztonsága stb. kérdésében — együtt harcolt az ellenzékkel, s magatartásának értékéből csak keveset von le az a körülmény, hogy — mint láttuk — az volt a meggyőződése, hogy ezek a reformok még nem lépnek ki a társadalom rendifeudális kereteiből. Állásfoglalásai kevés kivétellel inkább olyan kérdésekben jelentettek támogatást a kormánynak, amelyek nem annyira a feudalizmus elleni harc, mint inkább a rendi jogok és az idegen kormányönkény közötti küzdelem keretébe tartoztak. S Nagy Pál mentségére lehet felhozni azt a körülményt is, hogy a megalkuvás útját erős önvádtól és lelkiismeretfurdalás- ( tói kísérve járta. Érezte a közvélemény igazát, s ha kereste is önmaga igazolását — Széchenyihez írt, idézett levele jó bizonyság erre —, alapjában becsületes lelke békéjét nem tudta többé megtalálni. Ezért nem is törekedett fényes politikai pálya megfutására, ezért választotta a magányt, s ezért hordozta haláláig némán, meghasonlott lélekkel honfitársai gyanakvó közönyének terhét. Mindez azonban csak magyarázata lelki problémáinak, de nem felmentés tettének súlyos felelőssége alól; s nagyszerű múltjával, korábbi tetteinek a nemzet legjobbjai által megörökített emlékezetével együtt csupán arra bizo-