Századok – 1963
Történeti irodalom - Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. Első száz (Ism. Benda Kálmán) 725
KRÓNIKA 729 Kaposvári Gyula múzeumigazgató (Szolnok) a szolnoki múzeum 1950 óta megjelenő helytörténeti kiadványaival kapcsolatban hangsúlyozta, hogy ezeknek távlati célja egy korszerű megyei monográfia előkészítése. Ennek érdekében adnak ki tanulmányokat (pl. Györffy L.: Adatok az Alföld törökkori településéhez, Soós I.: A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon), közölnek a Jászkunságban tanulmányokat, közrebocsátják „Múzeumi levelek" c. népszerű adattárukat, s ennek szolgálatába állítják a múzeum közleményeit és évkönyvét is. Kiss Géza gimn. tanár (Kisújszállás) ismertette a vidéken élő helytörténeti kutatók munkakörülményeit, publikálási nehézségeit. Javasolta,' hogy a Társulat keretében vagy másutt létesíttessék egy konzultációs központ, hova minden helytörténeti kutató nyugodtan fordulhat problémáival, ahol megfelelő szakemberek kéziratban tanulmányoznák, kritikai megjegyzéseikkel ellátnák és ha arra érdemes, kiadásra javasolnák a helytörténeti munkákat. Javasolta továbbá, hogy a Művelődésügyi Minisztérium, illetve az Országos Pedagógiai Intézet tegyen meg minden lehetőt a kutatómunka erkölcsi elismertetésére. Foglaljanak állást amellett, hogy a kutatómunkát a továbbképzés hatékony formájának tekintik, és szólítsák fel annak támogatására a művelődésügy helyi irányítóit. Befejezésül a Társulat nyilvánossága előtt szólította fel a helytörténeti kutatás munkásait, hogy a jelonleg még meglevő nehézségek ellenére végezzék tovább a kutatás sok áldozattal járó munkáját. Mollay Károly egyetemi docens (Budapest) örömmel üdvözölte a Társulat kezdeményezését, hogy a helytörténetírás ügyét országos kérdésként vetette fel. A referátummal kapcsolatban helyesnek azt tartotta volna, ha egy-egy folyóiratot fejlődésében mutatott volna be, ami pl. az 1934-ben megindult Vasi Szemlével és az 1937-ben megindult Soproni Szemlével kapcsolatban helytörténet írásunk 1945 előtti és utáni helyzetének lemórésére is lehetőséget adott volna. A helyi tanácsokban mindenütt megvan a hajlandóság a helytörténetírás anyagi támogatására, de szükség volna a Társulat, sőt az Akadémia erkölcsi támogatására, hogy a tanácsok országos szempontból értékes kiadványokat, forráskiadványokat is adhassanak ki. Példának Sopront említette, ahol csupán a középkori anyagból Házi Jenő 13 kötetes okmánytára után is még vagy 8—10 kötetre való kiadatlan anyag van. Varga Sándomé a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának h. vezetője hozzászólásában elsősorban a referátumoknak a levéltárakra vonatkozó részével foglalkozott. A levéltárak feladataira vonatkozólag ma két túlzó nézettel találkozunk: az egyik kizárólag az iratanyag rendezésében, a másik ugyancsak kizárólag az anyag történettudományi feldolgozásában látja a levéltáros feladatát. Nyilvánvalóan mindkét állásponttal szemben harcolni kell. A levéltárak elsőrendű jelentőségét a helytörténetírás szempontjából abban látja, hogy a levéltárak őrzik és bocsátják rendelkezésre a helytörténetírás alapvető forrásanyagát. A területi levéltárak tudományos dolgozóinak feladata, hogy az anyag rendezésével és segédletek készítésével megteremtsék a helytörténet forrás-bázisát, hogy katalógusokat készítsenek (egy ilyen 17 000 térkép és 12 000 összeírás adatait tartalmazó katalógus megjelenése az ötéves terv végén várható). Az alapleltárak máris rendelkezésre állnak. A levéltárak tudományos dolgozói sok esetben maguk is végeznek helytörténeti kutatómunkát. így például az ún. helytörténeti olvasókönyvek készítése — amelyből néhány már meg is jelent — lényegében a helytörténeti munkának egy speciális formája; célja az iskolai oktatás segítése. Sajnos előfordul az, hogy egyes levéltárosok a területi levéltárakban, bár a kiádványidő a munkatervben számukra biztosítva van, nem élnek eléggé ezzel a lehetőséggel, gyakran önhibájukon kívül. A helytörténetírásban megnyilvánuló számos pozitív jelenség (levéltári források fokozott felhasználása; a felszabadulással és a felszabadulás utáni kor történetével foglalkozó munkák számának növekedése, az 1945-ös földosztás dokumentumkötetének elkészítése stb.) részben a levéltárosok érdeme. Mindez persze nem jelenti azt, hogy további és az eddigieknél jóval több segítségre nincs szükség. Hiszen minden pozitívum mellett az eddig megjelent helytörténeti munkák nagyrészében még mindig nem látjuk a levéltári anyag kellő felhasználását, aminek következtében az ilyen munkák nem épülnek elég gazdag adatanyagra, így elemzésük nem elég elmélyült, következtetéseik nem elég gazdagok, tehát meggyőző erejük sem lehet elégséges. Másrészt a helytörténeti munkák jelentős részében az országos összefüggések nincsenek megfelelően kidolgozva, így az adott helység története magában zártnak tűnik, mintha minden probléma kizárólag a területen belül vetődnék fel, illetve oldódnék meg. Ez pedig perpektivátlanná teszi ezeket a munkákat, az olvasóban pedig a provincializmust erősíti. Világos, hogy az ilyen munkákba belefektetett hatalmas, jószándékú energia és nem egyszer tetemes anyagi eszköz nem gyümölcsözik kellőképpen. 15*
