Századok – 1963

Történeti irodalom - Végvári levelek (Ism. Benczédi László) 710

710 TÖRTÉNETI IRODALOM VÉGVÁRI LEVELEK (Egri és váradi pasák s szolnoki bégek levelezése magyar végvári kapitányokkal és hódoltsági helységekkel), 1660—1682 Sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket irta Izsépy Edit (Budapesti Egyetemi Könyvtár kiadványai, 17. Budapest. 1962. 83 I.) A budapesti Egyetemi Könyvtár kiadványsorozatának 17. számaként megjelent ,, Végvári levelek" című füzet 71 levelet tartalmaz az Egyetemi Könyvtár ritkaságtárának anyagából — zömben az 1660-as évekből. E leveleket a nagyobb kelet-magyarországi török helyőrségek parancsnokai váltották magyar végvári kapitányokkal, valamint a hódoltsági területen fekvő városok ós falvak lakosságával. A magyar végvárak parancsnokainak a bécsi kormányzat szigorúan megtiltotta a török hatóságokkal való közvetlen érintkezést; a nekik küldött leveleket a kassai főkapitányhoz kellett felterjeszteniök, mert egyedül ő volt illetékes választ adni a török megkereséseire. Így kerültek a török pasák által írott levelek — vagy eredetiben, vagy másolatban — az akkori kassai főkapitány, gróf Csákv Ferenc kezébe, majd utóbb a Csáky-család levéltárába. A most kiadásra került mintegy 70 levelet eredetileg még a múlt század 70-es éveiben Hanthó Lajos emelte ki a Csáky-levéltárból, azzal a céllal, hogy később kiadja azokat. Az általa kiválasztott levelezési anyag ily módon kiszakadt az időközben ugyancsak Budapestre — előbb a Nemzeti Múzeumba, majd onnan az Országos Levéltárba — szállított Csáky-levéltárból, s az Egyetemi Könyvtár ritkaságtárában nyert elhelyezést. A Hanthó által tervezett kiadás azonban annak idején elmaradt, s az általa kiválasztott török vonatkozású levelek csak most, csaknem évszázados késéssel váltak a kutatók nagyobb nyilvánossága számára hozzáférhetővé, Izsépy Editnek, az Egyetemi Könyvtár munkatársának gondos és szakszerű kiadásában. A török végváriakkal folytatott levelezés kiadása több szempontból is értékes nyeresége a XVII. század második felével foglalkozó magyar történeti kutatásnak. A kiadvány számszerűleg az 1660-as évek alföldi közállapotaira, a mindkét — török és magyar — részről egyaránt űzött katonai portyák és kihágások pusztító hatására vonatkozólag nyújtja a leggazdagabb anyagot. Érdekes utalásokat találunk emellett a hódoltsági jobbágyok kettős adózására, valamint az alföldi hódoltsági kereskedelemre is. Különösen értékesek a kiadvány azon szórványos adatai, amelyek megmutatják, hogy a végvári katonaság egy része a kelet-magyarországi erősségekben sem szakadt el a paraszti termelőmunkától, s a várakból sokszor távoli vidékekre eljárt, hogy mezei munkáját végezze. Figyelemre méltók továbbá azok a levelek is, amelyek a Wesselényi-összeesküvés és a korai kuruc mozgalmak egy-egy vezetőjének és résztvevőjének (pl. Fáy Lászlónak, Szepessi Pálnak stb.) társadalmi-politikai arculatát világítják meg az eddigieknél nagyobb részletességgel. A XVII. századi magyar társadalomtörténet nagy kérdései, illetve a további kutatások perspektívája szempontjából azonban mégsem az eddig felsorolt vonatkozásokat tartjuk a legjelentősebbeknek. A kiadvány anyagából, megítélésünk szerint, elsősorban azok a levelek tarthatnak számot a kutatók érdeklődésére, amelyek a magyar nagy-és középbirtokos nemesség, valamint a török katonai és földesúri hatóságok között — különösen az 1664-es vasvári békekötés után — éleződő ellentéteket mutatják meg. Részben Makkai László Pest megyei monográfiájából, részben Purjesz István ,,A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében" című tanulmányából (Levéltári Közlemények, 1968) már eddig is tudtuk, milyen éles küzdelem folyt a török és a magyar földesurak között a paraszti terméktöbblet elsajátításáért, főként a XVII. század derekától kezdve. Izsépy Edit kiadványa most újabb adatokkal és szempontokkal segít általánosítani az említett feldolgozásokból kirajzolódó képet. Igazolja azt a feltevést, hogy a hódoltság-peremvidéki birtokos nemesség a magyar földesúri szolgáltatások egyre nehezebbé váló behajtásával, a szaporodó határperekkel és bírósági ütközésekkel (ld. például az 52., 62. és 63. számú leveleket) éppen a vasvári béke után érezte a legsúlyosabban sértve osztályérdekeit a török uralom által. Mindez meggyőzően támasztja alá azt a — már a kiadvány anyagán túlmutató — megállapítást, hogy a kelet-magyarországi birtokos nemesség legaktívabb csoportjai azért léptek 1670-ben az önálló szervezkedés útjára, mert elemi érdekeik a török elleni védelem saját kézbe vételét diktálták. A korabeli magyar társadalom dinamikájának sajátos ellentmondásával állunk itt szemben: a kelet-magyarországi birtokos nemesség jelentős hányadát éppen élesedő török