Századok – 1963
Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293
AZ 1859. ÉVI MAG Y AB—BOMiN EGYEZMÉNY 309 A titkos diplomáciának ezt a bevált rutinnal folytatott játékát Kossuth a legnagyobb eltökéltséggel iparkodott megzavarni. El kell ismerni, hogy abban a harcban, melyet 1859 tavaszán kezdett meg a francia-olasz politika machiavellizmusa ellen, Kossuth nagy elvi következetességről tett tanúbizonyságot; abból az alapelvből indult ki, hogy ő, mint a magyar emigráció feje, nem tűrheti azt, miszerint a nagyhatalmak a magyar kérdést puszta eszköznek tekintsék saját céljaik érdekében, nem járul hozzá, hogy a francia—olasz katonai tervek megkönnyítése érdekében a szövetségesek egy jelentéktelen diverziót készítsenek elő Magyarországon, melynek gyászos végét előre lehet látni, s amelyből a magyar nemzetre más, mint börtön, szenvedés és fokozott elnyomás nem fakad. Kossuth az első perctől kezdve arra törekedett, hogy rábírja III. Napoleont: diverzió helyett komoly hadsereget küldjön keletre francia zászlók alatt, s a magyar nép megmozgatása csak ezután, ennek jegyében történjék. Ennek pedig egyik előfeltétele, hogy a francia kormány csakúgy, mint Cavour személy szerint vele lépjen összeköttetésbe, mivelhogy az emigrációnak ő az igazi feje és emellett a hadjárat irányítását, tehát a katonai vezényletet is magának tartja fenn. Ez volt Kossuth hajthatatlan álláspontja, melyből nem engedett, melyet tudomására adott a császárnak és Cavournak, s amelynek ' jegyében folytak tárgyalásai Klapkával, a keleti tervek legfőbb szorgalmazójával. 46 Kossuth szemmel láthatólag sokat tanult az ötvenes évek első felének magyar konspirációiból, s levonta belőlük a legfőbb tanulságot: elszigetelt, rosszul előkészített akciókkal nem lehet sikerre számítani, a mazzinista jellegű magyarországi lázadásokat sorra leleplezték, meghiúsították, és ilyan akciókra nem lehet a magyar nép tömegeit megnyerni. Ebből a szempontból tehát jogosnak látszik a szövetségeseknek szegzett igénye, indítsanak komoly hadsereget Erdély felé, adjanak hivatalos színt a dolognak, s akkor felkel a magyar nép. Kossuth koncepciója azonban aligha találkozhatott a francia császár és Cavour helyeslésével. Mondottuk, hogy a magyar kérdés a szövetségesek tervei> ben alárendelt ügy volt, melynek bevetése sok tényezőtől függött. így például attól a tiltakozástól is, melyet angol, porosz és orosz részen kiválthatott. Sem III. Napoleon, sem Cavour nem volt híve a forradalmi háborúnak, az előbbi számára a kis népek védelmezője szerep inkább csak felvett póz volt, mint igazi elhivatottság érzése, Cavour pedig kizárólag a polgári fejlődést biztosító egységes Itáliát látta szeme előtt, s idegen volt neki mind Mazzini republikanizmusa, mind pedig Garibaldi népi forradalma. Ezt a következő egy-két év világosan bebizonyította. Kossuth a szövetségesek szemében mazzinista volt, még ebben az időben is Mazzini lapjának munkatársa,47 múltjánál és helyzeténél fogva ellensége a második császárságnak, személyesen III. Napoleonnak is, akivel 1853-tól kezdve csak azon az elvi alapon próbált szövetkezni, hogy a jó ügy érdekében az ördöggel is szövetségre lehet lépni48 ; mint katonai vezető, Kossuth semmi vonzóerővel nem bírt Párizsban és Turinban, és mint a keleteurópai szövetség híve sem mutathatott rá sikerekre az emigráció tíz éve alatt. Ennek ellenére számolni kellett vele, mert presztízse volt elsősorban a magyar emigráción belül, de egyes nyugati körökben is. A francia—olasz diplomácia tehát nem akarja Kossuthot felingerelni, maga a császár is tárgyal vele, de 46 Ilyen értelemben írt Kossuth már 1869. jan. 8-án Szarvadynak. Kossuth : Irataim,!. 113. l.Vö. még Irataim, I. 137—138.1., Koltay-Kastner ; i. m. 30—32. 1. Kossuth nézetei, melyeket ismertetett a francia császárral: Irataim, I. 168 sk. 1. 47 Irataim, I. 195—196. 1. 4 48 Irataim, I. 237. 1. 4 Századok
