Századok – 1963
Tanulmányok - Kovács Endre: Az 1859. évi magyar–román egyezmény 293
294 KOVÁCS END1ÎE Klapka — Cuza egyezmény a magyar és a román nép reprezentánsainak olyan összefogására adott példát, mely kihatott az 1859 utáni évek politikai kapcsolataira is. Közvetlen folytatásának kell ugyanis tekinteni az 1861 januárjában megkötött második Klapka —Cuza egyezményt, mellyel történetírásunk éppoly mostohán bánt el, mint az elsővel, jóllehet ez az egyezmény világosan utalt arra, hogy a nemzetközi viszonyok legkedvezőtlenebb alakulása ellenére is tovább élt a magyar—román összefogás eszméje magyar és román részen — mint ahogy tovább élt az 1859. évi diplomáciai aktusnak és az 1859—1864 közti együttműködési kísérleteknek a hagyománya a múlt század második felének elmérgesedő politikai légkörében is. Hogy mindeme tények ellenére a polgári történetírás magyar és román részről egyaránt súlyos elfogultsággal tekintett a magyar—román közeledési kísérletek e fontos időszakára, s arra törekedett, hogy részben elmossa a szerződés jelentőségét, részben pedig hamisan magyarázza, ennek végső okát régi történetírásunk nacionalista szellemében kell keresnünk. A nacionalista szemlélet — természetesen román oldalon is — ebben a konkrét kérdésben nem azt kereste, ami a magyar s a román szabadságtörekvéseket egymáshoz közelítette, nem azokat a mozzanatokat állította előtérbe, melyek objektív alapot szolgáltattak a két nép abszolutizmus ellenes közös harcához, és nem vette figyelembe azokat a viszonylagos eredményeket sem, melyeknek fennállására világosan utal a Klapka —Cuza egyezmény létrejötte s az egyezményben foglaltakra irányuló magyar s román erőfeszítés. A nacionalizmus legsajátosabb jegyeihez tartozik: a nehézségek, a kölcsönös bizalmatlanság s az árulás mozzanatainak sokszor erőszakolt, egyoldalú kimutatása, melynek során a magyar nacionalista történetírás az elmaradt tényekért kizárólag a román politikusokat teszi felelősekké, román oldalon viszont minden kudarcért a magyar emigráció vezetőit hibáztatják. Az 1859. évi magyar—román egyezmény legkorábbi előzményeit kutatva vissza kellene mennünk az 1848. évi moldvai és havaselvi forradalmakig, megfelelő részletességgel kellene méltatnunk a havaselvi forradalmi mozgalom kiemelkedő képviselőjének, Nicolae Balcescunak egész életművét, melyen vörös fonálként húzódik végig a magyar szabadságharcos és forradalmi mozgalommal való összefogásnak, a magyar és a román nép megbékélésének szükséglete, részletesen kellene szólnunk a múlt század 50-es éveinek meg-megújuló magyar—román tárgyalásairól. Tanulmányunk mostani kerete nem teszi lehetővé számunkra a szélesebb történeti előzmény megrajzolását, mint ahogy el kell tekintenünk a kérdés történeti irodalmának tüzetes bírálatától is. A Kossuth-emigráció forradalmi és demokratikus kapcsolatait feltáró, most készülő munkánkban az olvasó együtt találja az 1859. évi magyar—román egyezményt megelőző tíz esztendő békítő akcióinak egész történetét s ugyanott rajzoljuk meg a Klapka—Cuza egyezményt követő évek magyar—román viszonyának alakulását az emigráció életén belül. Jelen írásunkban történettudományunk és nemzetiségtörténeti kutatásaink egy régi adósságát próbáljuk törleszteni azzal, hogy az elmúlt évtizedekben alaposan megnövekedett forrásanyagok fehasználásával ágyazzuk bele a magyar—román kapcsolatok egy jelentős szakaszát a nemzetközi politikai történet mélyebb összefüggéseibe. * 1856 márciusától — amikor a párizsi békekonferencia lezárása előtt tíz nappal III. Napoleon külügyminisztere általános meglepetésre szóba hozta
