Századok – 1963

Történeti irodalom - Kézikönyv a vallásról (Ism. Bellér Béla) 203

204 TÖRTÉNETI IRODA I.OM folyamatába. Kár, hogy ez a helyes elvi felismerés nem tükröződik eléggé a szerkezetben, amely helyenkint eléggé széteső, mozaikszerű, nem szolgálja kellőképpen az áttekintést. A vallási jelenségek társadalmi meghatározottsága természetesen nem teszi fölöslegessé, ellenkezőleg: lehetővé teszi a vallásnak, mint társadalmi tudatformának finommívű és differenciált elemzését. Ha a régebbi vallástörténeti műveket a bonyolult vallási jelenségek leegyszerűsítése, a vallási sajátosságok sematizáló tárgyalása jellemezte, a kézikönyv gazdag és eleven tényanyaga, egyónítő-árnyalt módszere tökéletes korrekciója ennek. A kevésbé ismert indiai, kínai vagy arábiai vallási rendszereket mellőzve elég itt a zsidó, keresztény és protestáns vallások tárgyalására utalni. A judaizmusról szóló fejezetek meggyőző cáfolatát adják a zsidó vallásfejlődés, a zsidó monoteizmus egyedülálló voltát hirdető nézeteknek, kimutatván a zsidó vallásfejlődésben is az egyetemes vallástörténetből ismert fejlődési fokozatokat. Az asszír-babilóni hatás s benne az Ábrahám-probléma megértőbb tárgyalása még élesebbé tette volna ezt a képet. A kereszténység keletkezése tárgyalásánál az új vallásnak nem csupán a régi mediterrán vallásokkal megegyező, hanem azoktól különböző új vonásaira is fény derül. A Krisztus-probléma tárgyalásánál azonban — a holt-tengeri leletek után — nem lehet mereven ragaszkodnunk a mitológiai iskola álláspontjához, amely különben is egyoldalúan van kifejtve a könyvben. Krisztus „hisztorizálásának" folyamata kétségkívül már a Jelenésekben megindul, a korai Pál-levelekben továbbfolytatódik, s az evangéliumokban tetőződik. A reformációval a kereszténység utolsó történeti metamorfózisát, a polgárság érdekeihez való alkalmazkodást végezte el. További metamorfózisra, a proletariátus érdekeinek szolgálatára a kereszténységnek, mint az osztályelnyomás ideológiájának már nincs módja. A kereszténység és a proletariátus érdekeinek egyeztetésére irányuló törekvés objektíve nem egyéb szociáldemokrata opportunizmusnál, ill. kispolgári reformizmusnál, ami gyakorlatilag is lelepleződik a keresztény szakszervezetek egységbontó tevékenységében. Napjaink kereszténysége feudális elemekkel átszőtt polgári ideológia, amely létében a polgári társadalomhoz van kötve. A vallástörténeti fejezeteknél gyöngébbeknek érezzük az egyháztörténeti, egyházpolitikai fejezeteket, arról nem beszélve, hogy hiányoljuk az igen instruktiv, a kiadó által könnyen pótolható magyar anyagot. Az egyháztörténeti, ill. egyházpolitikai fejezetekben általában csak az ún. köztörténet vázát kapjuk, néhány egyházi vonatkozású, de eléggé összefüggéstelen adattal. A legújabbkori fejezeteknél konkrét tényanyag s színvonalas elemzés helyett olykor puszta általánosságokba, politikai szólamokba, sőt egyházi jelenségek vulgarizálásába ütközünk. Az egyháztörténetírás a maga speciális területéről több esetben a politikai publicisztika területére téved. Annál eredetibb és leleplezőbb az egyes ún. szentkönyvekről, a zsidó-keresztény Bibliáról és a mohamedán Koránról írt fejezet. Ha ezeket a könyveket történelmi szempontból mint művelődéstörténeti emléket, történelmi kútfő ós folklorisztikus irodalmi gyűjteményt vizsgáljuk, nem az isteni bölcsesség ragyogását, hanem konkrét történelmi viszonyoknak, meghatározott osztályérdekeknek visszatükrözósét találjuk bennük. Ha a könyv adataihoz még hozzáfűzzük, hogy a Bibliában pl. kész asszír-babiloni mítoszokra (első ember teremtése, bűnbeesés, özönvíz, Bábel tornya stb.), egyiptomi szövegkölcsönzésre (Példabeszédek könyve 22, 17—23, 11 átvétel Amen-em-opó tanácsaiból) bukkanunk, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: hol van itt a sugalmazás? A vallási ünnepek és szertartások c. kitűnő fejezet a vallásos néprajz területén heverő, világnézeti szempontból még eddig kiaknázatlan ldncsekre hívja fel figyelmünket. Ez a kiadó által magyar anyaggal is bővített fejezet a jellegzetesen kereszténynek tartott jelképek, szentségek, szentelmények pogány, görög-római, nem egyszer azonban egyenest primitív eredetének kimutatásával lerombolja azt a válaszfalat, amelyet keresztény részről (R. Mohr, G. Siegmund) igyekeznek húzni egyfelől a keresztény és pogány vallás, másfelől a vallás és a babona közé. Melyik hívő keresztény gondol pl. arra, hogy a keresztény liturgia nélkülözhetetlen eszközét, a harangot már az asszírok ismerték, s a gonosz szellemeket elijesztő eszköznek tartották. Úgyszintén a víz bűvös, a gonosz szellemeket elriasztó erejének hite őrződik a keresztség szentségében. A hét magyar Mária-ünnep pedig a hét boldogasszony néven ismert pogány anyaistennők kultuszát örökíti tovább keresztény mezben. A tudomány és a vallás, a kommunista erkölcs és a valláserkölcs viszonyát tárgyaló fejezetek igen fontos problémákat vetnek fel. Jelenlegi formájukban azonban még erősen illusztratív jellegűek, s így egyrészt elvi elmélyítésre, másrészt történeti konkretizálásra szorulnak. Itt fokozotabban jelentkezik vallási fogalmaknak, tételeknek szórványosan másutt is előforduló vulgarizálása. Elvi szempontból szintén gyöngének s a magyar viszonyokra kevéssé találónak érezzük az utolsó, a tudományos ateista propagandáról és módszerről szóló módszertani fejezetet. Helyén szívesebben láttuk volna a problémának