Századok – 1963

Történeti irodalom - Diószegi István: Ausztria-Magyarország és Bulgária a San Stefanó-i béke után (Ism. Tokody Gyola) 196

196 TÖRTÉNETI IRODA I.OM Thaly történetírói sikerét — summázhatjuk a fentiekben részletezett feleletet kérdésünkre — elsősorban kora és társadalma gyengéiből merítette. A felelet szinte minden eleme Várkonyi Ágnes gazdag munkájából származik. S ha mégsem éreztük' mindennek felsorakoztatását feleslegesnek, az munkája egyetlen lényegesnek mondható hiányosságára utal. Annak kimondatlanul hagyására, ami pedig ott lappang a sorok között, és — megítélésünk szerint — Thaly történetírása monografikus feldolgozásának, sőt a tudománytörténeti sorozat nyitó kötetekónt megjelentetésének a legfőbb indokát nyújtja: nem Thaly történetírói teljesítménye érdemelte meg a tudománytörténeti feltárást, hanem az a körülmény és annak magyarázata, hogy a Várkonyi által minden nevezetes vonásában helyesen jellemzett ós oly sokban elmarasztalt Thaly Kálmán mint érvényesülhetett, ós arathatott sikert historikusként egykorú világában. SZABAD GYÖRGY DIÓSZEGI ISTVÁN: AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG ÉS BULGÁRIA A SAN STEFANÓ-I BÉKE UTÁN (1878—1879) (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből. Űj sorozat, 23. sz. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1961. 122 1.)' Míg 1866 a nyugat-európai osztrák álmok végét jelezte, 1867 olyan belső erőviszonyok kialakulását eredményezte, amelyek meghatározták az akkor létrejött Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai irányvonalát is. Terjeszkedésének súlypontját a Balkánon keresve, szükségszerűen szembekerült a cári Oroszországgal, valamint a Balkán népeinek nemzeti mozgalmaival, amelyek élénk visszhangot váltottak ki a Monarchia elnyomott nemzetiségeiből, s nemcsak az új nagyhatalmi elképzeléseket, hanem magának a birodalomnak a létét is veszélyeztették. Saját reakciós céljaiért harcolva, a Monarchia csökkentette a cári Oroszország Európára irányuló hatóképességét. Ez adta meg, ha felemásan, viszonylagosan és átmenetileg is, történelmi létjogosultságát. A nemzeti mozgalmak szétzúzását célul kitűző külpolitika viszont az európai reakciós gépezet egyik legfontosabb alkatrészévé tette Ausztria-Magyarországot. A cári Oroszország ugyancsak nagyhatalmi céljait követve támogatta a Balkán nemzeti mozgalmait és jelentősen gyorsította az idejétmúlt Török Birodalom széthullási folyamatát. Ténykedése tehát objektíve pozitív volt. A Monarchia e mozgalmak elszigetelésére és a reakciós török rendszer konzerválására törekedve, végül is tegnapi ellenfele, a poroszosított Németország oldalán keresett támaszt az osztrák arisztokrácia tegnapi megmentőjével, a cári Oroszországgal és saját népeivel szemben. A fordulat ebben a vonatkozásban 1878/79 folyamán következett be, abban az időpontban tehát, amikor az orosz-török háború termékeként létrejött „Nagy-Bulgária" és az orosz hadsereg megjelenése a Balkánon kihatásaiban a Monarchia alapvető egzisztenciális feltételeit tette kérdésessé. Diószegi István munkája éppen ezt az időszakot teszi tüzetesebb vizsgálat tárgyává. Olyan időpontot emelt tehát ki az egyetemes történelemből, amely mind a nagyhatalmak órdekcsoportosulása, mind pedig a Balkán nemzeteinek kialakulása tekintetében fordulatot eredményezett. A jelentős részben eddig még feltáratlan anyagra támaszkodó tanulmány üy módon nemcsak a diplomáciatörténet szempontjából nyújt számos, igen hasznos adalékot, hanem azoknak a kívülről ható erőknek a feltárása szempontjából is, amelyek nem lebecsülendő mértékben járultak hozzá a Monarchia későbbi felbomlásához. A szerző finom elemzéssel mutat rá azokra a — hatalmi koncepciókból következő — különbségekre, amelyek a cári Oroszországgal szembenálló tömb országai között, ha nem is a főkérdésben, a megnövekedett balkáni orosz befolyás visszaszorításában, de a részletproblémákat illetően fennálltak. Ausztria-Magyarország saját létérdekétől és hatalmi céljaitól vezérelve, a szláv és orosz kapcsolatok szétszakítására helyezte a hangsúlyt. Ez a cél határozta meg taktikáját San Stefano után, amikoris legfőbb feladatnak az orosz csapatok mielőbbi teljes kivonását tartotta, s a már kialakult „Nagy-Bulgária" szétzúzását ennek rendelte alá. Diószegi gazdag anyag alapján mutatja ki, hogy még Bosznia és Hercegovina okkupációjában is központi szerepet kapott az a megfontólás, amely szerint a két tartomány birtokában a Monarchia nyomást gyakorolhat a Balkán szláv államaira— mindenekelőtt persze Szerbiára —, és befolyásolhatja kül-