Századok – 1963

Történeti irodalom - Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása (Ism. Szabad György) 191

TÖRTÉNETI IRODALOM 195 mint osztályostársaiból és a hozzájuk hasonultakból kerekedett olvasótábora irtózott e megoldatlan problémáktól és előlük is keresett menedéket a romanticizált kuruckorban. Nem azzal, hogy messzire nyúlt a múltba, maradt el a történész hivatásnak az б idejében is korszerű követelményeitől (hiszen a történettudománynak minden időben a történeti fejlődés egészének értéséhez kell a maga nemzedékét eljuttatnia), hanem ahogyan visszanyúlt. A hősi küzdelmeknek, merész vagy fondorlatos politikai történéseknek, a hűség és árulás balladáinak előadására korlátozódott általában. Még Rákóczi emlékiratait sem szerette — ahogy Várkonyi ólesszeműen felfigyel rá (128—129. 1.) —, mert az túlsókat szól a népi kurucság és nemesség ellentéteiről, a hadak nélkülözéséről, a megyék önzéséről. Persze tárgyalásának legalább realisztikusabbá tételére nem igen ösztönözhette, hogy a „Dunántúli hadjárat 1707-ben" c. tanulmánya — Várkonyi egyébként ezt ítéli a legszakszerűbb művének (175—177. 1.) — az, amelyben nem mellőzi teljesen e problémákat sem, sőt a csatakerülő kuruc harcmodor valósághű jellemzését is adja, egykorúan visszhangtalan maradt. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy továbbra is az olvasóközönsége romantikus elvágyódását kielégítő témákat keresse. Azt nyújtotta, amiben olvasói kárpótlást találtak a szükségesnek látott, de mégis szégyellt, ténylegesen elkövetett kis és nagy megalkuvásokért, vagy amit csak annak éreztek, a nemesi ideáljaiktól olyannyira elidegenültnek ítélt valóság elfogadásáért. Thaly a történeti múlt adott szakaszának vizsgálatával nem élesítette, hanem éppen tompította olvasói valóságórzékét, nem segítette jelenük problémáinak megértését azok múltbeli gyökereinek feltárásával, hanem menekülést biztosított előlük az önkényesen festett históriába. S annál nagyobb hatással volt olvasóira) minél inkább a szubjektív elfogultság hangján tette ezt. Várkonyi Ágnes könyvének a lényegesre utaló példatárában sok bizonyítéka van annak, mint idézte Thaly ismételten nemcsak a maga, hanem a kortárs nemes családok kuruc őseit, lelkesültségében, elfogultságában nem egyszer az azonosítás nehézségein is könnyen túllépve (85, 104, 132, 169. stb. 1.), és mint társult az ebből is táplálkozó arisztokratikus gőgje egy a szerző által ugyancsak bőségesen dokumentált tudatos antidemokratizmussal (157, 204. stb. 1.). Figyelmet érdemel a nemesi elkülönülő törekvés fokozódása jellegzetes példájaként az, hogy Thaly, aki 1860-ban, pályakezdetén Jókai módjára még i-vel írta a nevét, nemcsak maga talált vissza a családban valóban hagyományos y-hoz (vö. facsimilében közölt névaláírásaival 19, 167. 1.), hanem már 1867-ben Ráth Károlytól is követelte a nemesi megkülönböztetőnek tekintett néma „h" használatát. A nemesi származás, a megkülönböztető címek újrahangsúlyozása ekkortájt Európa-szerte jellegzetessége volt a gazdasági és politikai pozíciókat vesztett arisztokrácia és nemesség törekvésének, hogy a társasági és amennyire lehet a közéletben is a sznobizmus felfokozásával őrizzen meg valamit vezető szerepéből. Nálunk ez még sokkal erőteljesebben érvényesült. Egyfelől mert az abszolutizmus- és dualizmus-kori Magyarországon az arisztokrácia és a nemesség egy része még sikeresen megőrzött vezető pozíciókból kísérelhette meg feltartóztatni a feltartóztathatatlant, másfelől mert — a lengyelt kivéve — a számszerű arányát tekintve a legnagyobb tömegű magyar nemesség zöme csak külsőségekkel és hamis tudattal (nem kevéssé a valóságban többnyire szegény nemes ősök fényes daliákká költésével) védekezhetett a kapitalista fejlődés objektív egyenlősítő tendenciái, sokuk számára bizony egyenesen kiúttalannak látszó nyomora ellen. A magyar progresszió általános gyengeségére vall, hogy a tegnapi nemesség nagyrészének illúziókba menekülése olyan gátolatlan és ugyanakkor olyan széles társadalmi hatású lehetett, amilyennek pl. Thaly sikerének fényében is bizonyul. A történettudomány haladó erőinek gyöngeségéről pedig az árulkodik, hogy Thaly tudománytalan megnyilatkozásainak kritikája csak olyan későn és csak Szekfű Gyulának — Várkonyi által kitűnően bemutatott —• az álkuruc romantika leleplezését a függetlenségi törekvések diszkreditálásával összekapcsolt konzervatív, Habsburgiánus ihletettségű politikai fellépésében kapott hangot. Thaly sikerét érthetően fokozta zengzetes, archaizáló előadása, szóképeivel és különös főnévképzéseivel talán még Adyra is ható stílusa, sőt — minden bizonnyal természetellenes hajlamaitól is befolyásolt — de őszintén szenvedélyes hőskultusza. Roppant hibáihoz szorgalma mellett talán csak őszintesége párosul erényként. Az az érzelmi őszinteség, ami egyaránt hatja át prózáját és verselését, ugyanakkor hozzájárul „kuruc dalpör"-beli lelepleződéséhez és ahhoz, hogy Várkonyi Ágnes történetírása belső indítékainak is olyan mélyére tekinthessen, amint azt tette. Thaly bizarr figurájának a századforduló óta megsokszorozódott anakronizmusa persze megnehezíti, hogy a hamis tudatával sajátosan összecsendülő érzelmi őszinteségének a mélységét felmérni tudjuk. * 13*