Századok – 1962
Történeti irodalom - Wangermann; Ernst: From Joseph II. to the Jacobin Trials (Ism. Benda Kálmán) 909
912 TÖRTÉN ETI IROD A LOM letekkel gazdagította ismereteinket az 17C0-es évek társadalmi megmozdulásairól. Wangermann munkájának tengelyében II. Lipót politikájának jellemzése áll, s megítélésünk szerint könyve legérdekfeszítőbb részei közé tartozik, amikor nagy anyag felvonultatásával ismerteti az uralkodó törekvéseit, gyakorlatias észjárást és nagy taktikai érzéket eláruló terveit. Egyetértünk azzal, amit Wangermann Lipót törekvésenől mond, kétéves uralkodásának eredményeit azonban még az ő óvatos megfogalmazásában sem látjuk teljesen bizonyítottnak. Azért, mert az uralkodó ügynökei dicsekedve említik bizalmas jelentéseikben, hogy száz vagy ezer embert nyertek meg őfelsége számára, még nem következik, hogy az így is volt. Legalább is magyar viszonylatban, ahol ezeket a jelentéseket alkalmunk volt, közelebbről ellenőrizni, azt láttuk, hogy a nagyhangú kijelentések mögött nincs realitás. Nem valószínű, hogy osztrák viszonylatban más volna a helyzet, hiszen gyakran a személyek is ugyanazok. Semmi sem indokolja, hogy Gotthardi jelentéseit készpénznek vegyük, ahogy magáról Gotthardiról sem mondanánk, hogy ,,a jozefinista reformpolitika meggyőződéses magyarországi képviselője" volt (10. I.). Elvtelen rendőrágens volt, aki hajlandó lett volna Ferencet is kiszolgálni, ha ez módot ad erre. Levelezői sem voltak mind jozefinisták, vagy ,,az arisztokratikus rendszerrel szembenálló elemek", annyira nem, hogy még arisztokrata is akadt köztük. Gabelhofer abbé, aki a szabadkőművesekről küldözgette szorgalmasan jelentéseit, ugyanúgy nem sorolható az elvhű jozefinisták közé, ahogy Hoffmann Alajos sem (11. 1.), aki pályája kezdetén a pesti egyetem haladó gondolkozású professzorait jelentette fel egymás után. Ezek az emberek legföljebb a saját nevükben beszéltek, ahogy, meggyőződésünk szerint, a megrendelésre készült röpiratok sem a közhangulatot fejezték ki. Martinovics II. Lipót mellett írt röpirata, melyben az uralkodót nagy törvényhozóként ünnepli, ugyanebbe a kategóriába sorolható. Ebből a szempontból is sajnálatos, hogy a szerző munkájában nem foglalkozik Lipót politikájának magyarországi kihatásaival: itt talán világosabban megláthatta volna azt, hogy ezekre a konfidens jelentésekre nem szabad túlságosan építeni. De ezen kívül is más volt Lipót politikája az örökös tartományokban és más Magyarországon. Magyarországon csak arra törekedett, hogy az 17C0-ben az elszakadás szólén álló országot megtartsa a Monarchia keretcin belül és biztosítsa a dinasztia uralmát. Mivel pedig a függetlenségi törekvéseket a köznemesség képviselte (nem az arisztokrácia, ahogy egy helyen tévesen mondja), s törekvéseikkai a nem-nemesek is rokonszenveztek, köztük a jozefinisták is, Lipót velük szemben az arisztokráciát és az udvart szolgamódra kiszolgáló egyházat segítette nyeregbe. Ugyanakkor, amikor Ausztriában a felvilágosodás és jozefinizmus híveit állítja az élre, Magyarországon eltávolítja a kancelláriából Pászthory Sándort, a reformer köznemesek legeszesebb képviselőjét, hogy helyébe a mereven klerikális és reakciós, de az udvarhoz mindenképpen hű Lányi Józsefet tegye. Felmenti Orczy Józsefet, 1780-ben a patrióta reformer nemesek vezérét, s a helytartótanácsba és kancelláriába visszakerülnek a József alatt kiszorult reakciósok: Okolicsányi püspök, Mándieh Antal és Makó Pál kanonokok, majd báró Mednyánszky János, ez a pénzért mindenre kapható reakciós arisztokrata. Balassa József, az illyr kancellár sem volt „vezető jozefinista", ahogy Wangermann véli (87. I.), megrögzött arisztokrata volt, minden haladás esküdt ellensége, de lojális az uralkodóházhoz, ha kell, a hazaárulást is vállalva. A főurak és egyháznagyok nyomában pedig ott tolonganak a volt jezsuiták, teljesen kezükbe kerítik a pesti egyetemet, ők töltik be a cenzori tisztségeket, ahogy ők irányítják az ország politikai és szellemi életét. Igaz, a nem-nemesek törekvéseit Magyarországon is felkarolta Lipót. 17f0-ben megbízottai sorra járták a megyéket, s tüzelték a parasztokat földesuraik ellen, a király támogatásával biztatva őket. Ugyanakkor megszervezték a polgárok mozgalmát is: a városok egységes kérvényekben tiltakoztak az elhatalmasodó nemesi önkény ellen, folyamodásokkal halmozták el az uralkodót, hogy az kinyilváníthassa: törekvéseiket pártolja. Mindez azonban csak taktika volt, s a porosz királlyal kapcsolatba lépett, kardját csörtető magyar nemesség megijesztésóre szolgált, ugyanúgy, ahogy az illyr kancellária felállításával is a magyar rendeket akarta térdre kényszeríteni. Ez is, az is a „divido et impera" elvének megvalósítása volt. Ezért amikor a reichenbachi szerződésben kiegyezett a porosszal, és ezzel kihúzta a talajt a magyar rendek függetlenségi mozgalma alól, — nem kívánta a megbékülő nemességgel való viszonyát azzal felzavarni, hogy továbbra is felkarolja a nem-nemesek törekvéseit. Magára hagyta a kicsiny, Ausztriához mérten is elmaradott polgárságot, a jobbágyokat pedig kiszolgáltatta földesuraiknak. A nemesség annak fejében, hogy feladta függetlenségi törekvéseit, II. Lipóttól teljhatalmat kapott jobbágyai felett. Uralkodása tehát Magyarországon végső eredményében a feudalizmus József előtti formáinak restaurációját eredményezte, tanulságként hagyva az elkeseredett demokratáknak, hogy a társadalmi haladás csak független nemzetállam keretein belül valósítható meg.
