Századok – 1962

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - A renaissance és a reformáció kérdéseiről tartott magyar–lengyel konferencia 858

«74 A RENAISSANCE ÉS REFORMÁCIÓ KÉRDÉSF.I le. A városok a beköltöző nemesek gyámsága alá kerültek, s agrárjellegük egyre inkább uralkodóvá lett. AXVTI. századmásodikfelóbenaHabsburgok centralizáló törekvéseivel szemben a magyar nemesség részéről folytatott fegyveres harc idején a parasztság helyzetében a kiváltságok, nemesség adományozása és a robot megváltásának lehetővé tétele révén átmenetileg javulás állt be, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának összeomlása után az örökös jobbágyság ismét megerősödjék és az országot a dél-német tőke helyére lépő osztrák tőke gyarmatává tegye. Sinkovics István professzor, a történettudományok kandidátusa „Az »örökös jobbágyság« Magyarországon a XVI—XVII. században" címen tartott korreferátumot. Az örökös jobbágyságot Magyarországon bevezető 1514-i törvények nem az azokat közvetlenül megelőző parasztháborúnak, nem is a tőrök hódításnak, az ország részekre szakadásának, hanem a társadalmi fejlődés törvényszerű menetének voltak következményei. Magyarországnak a középkori európai piacon elfoglalt helyzetében a török hódítás okozott észrevehető változásokat: elvágta ugyan a balkáni kapcsolatokat, -de a végvári seregek növekvő szükségletével, a Habsburg-Magyarország (menekülőkkel) növekedett lakosságával serkentőleg hatott az árutermelésre. A megnövekedett termékmennyiség értékesítése azonban súlyos ellentóteket vetett fel. A nemesség igyekezett jövedelmét a kereskedelembe való bekapcsolódással növelni, kereskedelmében azonban feudális eszközöket (kényszerfelvásárlás, kényszerekidás, a földesúri haszonvételek kiaknázása) alkalmazott. A földesúri majorságok kiépítésével ós terjeszkedésével kapcsolatban Sinkovics — Pach Zsigmond Pál véleményével megegyezőleg — rámutatott a földesúri kisajátításnak arra a közvetett, lassú formájára, amely a jobbágyot ugyan nem szabadította fel a feudális kötöttségből, de gazdasági lehetőségeit a legelők, rétek, erdők, majd később a jobbágy által müveit föld elfoglalásával zsugorította össze. AXVI. században meginduló folyamat különösen a XVIH. században gyorsult meg, s 1848-ra a földnek már csak 1/5-e volt jobbágykézen. A birtokosok bekapcsolódása az árukereskedelembe súlyosan sértette a városok •érdekeit, az e körül kitört harc már a XVI. században a birtokosok győzelmével zárult le, a nemesség kereskedelmi szabadalmainak elismerésével, a városba költöző nemesek előjogainak fenntartásával, s a szabad királyi városok számának zárolásával. A nemesi árukereskedelem még ennél is érzékenyebben érintette a parasztságot, főképpen a robotteher emelése révén, melynek a különböző törvények által előírt évi 52 napos felső határát a birtokosok már a XVI. század végén túllépték. A paraszti árutermelés következtében beállott differenciálódást a majorsági gazdálkodás is fokozta, a zselléresedés egyre nagyobb méreteket öltött, főleg ott, ahol a jobbágytelek kicsi volt ahhoz, hogy felosztva is megélhetést biztosítson egy-egy családnak. A zsellérek kétféleképpen találhattak munkát: a földesúrnál bérmunkásként (ezt azonban a földesurak pénztelensége akadályozta meg, s ezért a földesurak igyekeztek zselléreiket jobbágytelekhez juttatni), vagy pedig a feudális kötöttségtől mentesen bérmunkásként. A parasztság árutermelését megbénítással fenyegető földesúri árugazdálkodás •csak a szabad költözés megakadályozásával volt fenntartható, de az ezt először elrendelő 1514-i törvény eredeti formájában nem volt fenntartható. A török hódítással szembeni harcban a birtokosok a szabad költözés visszaállításával kívánták érdekeltté tenni a jobbágyokat, másrészt a nagybirtokosok munkaerőszükségletük fedezése érdekében a szabad költözés mellett a kisebb birtokosok ellen foglaltak állást, s így a kérdésben a birtokosok sem vallottak egységes álláspontot. Az államhatalom ugyan a költözési tilalom feloldását igyekezett elérni, de a különböző törvényekben a birtokosok győzedelmeskedtek, a jobbágyságot az 1608:XIII. tc-kel elvágták az államhatalomtól, s a költözés kérdését levetették a napirendről. A jobbágyok szabad költözése pedig a valóságban móg a törvényekben előírtaknál is nehezebben ment végbe. A szabad költözés megszüntetésével együtt a földesúr hatalma jobbágya felett olyan korlátlanná vált, hogy az már meghaladta aföldesúr—jobbágy viszony keretét, a feudális kizsákmányolás mértókét. Sinkovics István is hangsúlyozta, hogy ennek a fejlődésnek a török hódoltság csupán előmozdítója volt, de nem megindítója. A parasztság ezzel a fejlődéssel szemben magárahagyatottan vette fel a harcot, mert sem az államhatalomtól, sem a városoktól nem kaphatott támogatást. Harcában az ellenállás legkülönfélébb formáit választotta, a szolgáltatások megtagadásától kezdve a szökésen át egészen a fegyverés felkelésig. Elhagyatottsága természetesen meghatározta az osztályharc jellegét, „a harc nem a -feudalizmus felszámolására, hanem az »örökös jobbágyság« kibontakozásának meg-