Századok – 1962

Vita - Az abszolutizmus történeti kérdései (H. Balázs Éva) 842

AZ ABSZOLUTIZMUS TÖ ÉTÉN Eli KÉRDÉSEI 847 abszolút rendszert megszilárdítsa Oroszországban és a birodalmat külpolitikai téren is egyenrangúvá tegye a többi nagyhatalommal. A cár felismerte, hogy ennek előfeltétele az orosz gazdasági élet fejlesztése. Az állami segítséggel, sőt éppenséggel állami kényszerrel létrehozott manufaktúrák már lehetővé tették a korszerű hadsereg felállítását és Svédország katonai hatalmának megtörését. A kereskedőnek és a régi állapotokhoz ragaszkodó nemességnek az ellentéte és a nem szűnő parasztmozgalmak tették lehetővé, illetőleg szükségessé az abszolút hatalom további kiépítését. A prikázok mellett, majd helyettük a kollégiumok rendszerének bevezetése, a szenátus felállítása, a helyi közigazgatás átalakítása az államapparátus modernizálását jelentette. A nemesi katonai, illetőleg hivatali szolgálat bevezetése pedig a feudális uralkodó osztály tagjait egyenként is az abszolutizmus szolgálatába állította, E progresszív korszakot a palotaforradalmak kora követte, s a század második felében az orosz abszolutizmust az ún. paraszt-védelemnek a hiánya különbözteti meg a korabeli porosz és osztrák felvilágosult abszolút uralmi rendszertől. Továbbvezetve a fejlődést, Nicderhauser arra mutatott rá, hogy az orosz abszolutizmus harmadik szakasza, vagyis a XIX. század első fele, már olyan időszak, amikor a feudális rendszert védő abszolút állam vitathatatlanul a fejlődés gátjává vált. A XIX. század második fele, majd a XX. század eleje az abszolutista rendszer részleges, majd teljes felszámolása. A több évszázados fejlődésen végigtekintve, az előadó az orosz abszolutizmus egyik sajátosságát, annak alapvetően feudális osztálybázisa mellett, abban látja, hogy a burzsoázia mindvégig másodrangú szerepet játszott, viszont nagy jelentősége volt a pravoszláv egyháznak, amely ideológiai fegyvereivel annál inkább szolgálta az államot, mert a szekularizálások következtében annak teljesen alá volt rendelve. Az egyházi ideológia védte az abszolút hatalom osztályfelettiségének látszatát, és ezt szolgálta az a tény is, hogy az orosz abszolutizmus szorosan összefonódott az orosz nacionalizmussal. Végső konklúziókónt Nicderhauser előadásának kiindulópontjához tért vissza. Leszögezte, hogy minthogy a feudális széttagoltság Lengyelország kivételével sehol sem ért el olyan óles politikai formákat, mint Oroszországban, ez bizonyos magyarázatául szolgál annak a ténynek, hogy a központosítás, majd az abszolút állam is, jóval élesebb politikai formákat öltött mint más országokban. Perényi József referátuma bevezetéseképpen az abszolutizmus fogalmával, továbbá a, klasszikusoknak az abszolút monarchiával kapcsolatos megállapításaival foglalkozott. Éppen ezeknek a tanulságai alapján úgy látja, hogy nem a török abszolutizmusról, hanem török despotizmusról kell szólnia. A török despotizmus szemben az aránylag rövid ideig uralmon levő nyugat-európai abszolutizmussal, több évszázados jelenség. Fejlődésében több szakaszt különböztethetünk meg. Minthogy a kérdést még senki sem vizsgálta meg tüzetesen, ó csak — véglegességre igényt nem tartó — vázlatot kíván előadni. Az első kérdés, amelyet az előadó felvetett, a török despotikus rendszer létrejöttének ideje. Feltételesen 1453-at, Konstantinápoly elfoglalásának évét javasolta terminus post quemként. Alapját a központosított pénz- és hadügyi igazgatás, a kizárólag a szultántól függő központi államapparátus és hadsereg jelentették. Magánföldbirtok Törökországban nem alakult ki, s ezért azok a jelenségek amelyek más európai országokban a föld tulajdonjogán s a földbirtok koncentrálásából adódtak, itt vagy egyáltalában nem vagy erősen megváltozott körülmények között jelentkeztek. A török szpáhi „földesúr" évi zsoldja fejében, csakúgy mint a három hónaponként fizetett janicsárok, rendszeres katonai szolgálattal tartozott. A fegyveres erő feletti rendelkezési jogot a szultán felügyelete alatt álló központi apparátus gyakorolta. Az apparátushoz tartozó hivatali arisztokrácia azonban mohamedán értelemben vett rabszolga, hatalmas jövedelme a hivatalhoz kötött, földre, parasztra tulajdonjogot, birtokjogot nem kaphat. Ha figyelembe vesszük — hangsúlyozta Perényi — a mohamedán egyház által terjesztett, a fennálló rendszert támogató vallási-jogi tanokat, akkor lehet csak megérteni az oszmán uralkodó despotizmusának lényegét, amely igen sok teokratikus elemet tartalmaz. Feudális nagybirtok tehát nem veszélyeztette a szultán hatalmát, viszont az uralkodócsaládon belüli viszálykodásokat II. Mehmed rendelete („bárkire is szálljon fiaim közöl a szultánátus, célszerű, ha a világ rendje érdekében megöleti testvéreit") radikálisan kiküszöbölte. Marxista történészek számára az oszmán birodalom története az új elméleti kérdések egész sorát veti fel. Ma még csak a XV—XVI. század történetéről vannak nem elég széleskörű ismereteink. A XIII —XIV. és a XVTI —XIX. századot viszont még sűrű homály fedi. A török reformkor vizsgálatában a marxista és a polgári kutatók még csak az első lépéseket teszik. Még azt sem sikerült megállapítani — hangsúlyozta Perényi —, hogy milyen osztályokról, társadalmi rétegekről lehet beszélni, mi volt ezek egymáshoz való viszonya stb. Annyi bizonyos, hogy a XIX. század 70-es éveiben a régi feudális