Századok – 1962

Tanulmányok - Jemnitz János: Az anarcho-szindikalizmus franciaországi történetéhez 1914 előtt 748

750 J KM.NITZ JÁNOS A századfordulóval, az imperializmus korszakával változott a történelmi helyzet, változtak a munkásság előtti feladatok és változott a szocialista, marxista internacionálé és a bakuninista-anarchista irányzatnak viszonya is. A századforduló után a békés időszak végetért mind a nemzetközi, mind az egyes országok belpolitikájában. A munkásságnak szembe kellett néznie a háborúk lehetőségével. A munkásság hatalmas politikai-gazdasági szervezeteket hozott létre, helyzete nem egy vonatkozásban lett elviselhetőbbé, de éppen ezen a ponton került szőnyegre a kérdés: csak jobbá akarja-e tenni a proletariátus a sorsát, vagy a kapitalizmust magát akarja-e megszüntetni. A történeti helyzet elemzése — szocialista szempontból — Nyugat-Európában nem következett be kellő színvonalon. A szocialista pártok vezetőinek többsége a régi módszereket alkalmazta az új helyzetben. A politikai harcot hangsúlyozták, de ezt a parlamenti küzdelmekre korlátozták. A szocialista elméletet nem tudták az élet reális problémáira alkalmazni, és akik ezt Nyugat-Európában mégis megtették, azok nagy többségükben opportunista, a forradalmi utat tagadó megoldásokra jutottak. Ezzel szemben az anarchizmus — mint látni fogjuk — a századfordulóra új vértezetben jelenik meg: míg korábban nem voltak tömegei és puccsokra készült az államhatalom ellen, addig most nagy tömegeket vezetett a tőke ellen. Továbbra is türelmetlen volt, azonnali forradalmat, vagy legalábbis „direkt akciókat" hirdetett. De míg egy nemzedékkel korábban az ilyen akciók néhány ember összeesküvésére szűkültek, most valóban a proletariátus jelentős tömegeinek harcát jelentette. Sajátos módon azonban ez a harc most gazdaságitérre szorult. Az anarchoszindikalizmus, ha ellenkező előjellel is mint az opportunizmus, és különösen az 50 —60-as évek opportunizmusa, mégis ugyanazzal a vargabetűvel reagált a politikai élet viharaira. Az anarcho-szindikalista kísérletek, akciók önmagukban seholsem vezettek eredményre. Az új út ezúttal lényegében a régi volt, mert ha a 80-as évek anarchistái az államot tagadva azt puccsal akarták megdönteni, akkor a 900-as évek anarcho-szindikalistái ugyancsak az államot (de most még szélesebben a politikát) tagadva az általános gazdasági sztrájkkal akarták ugyanazt a célt elérni. Az elvi alap tehát azonos: az állam tagadása, vagyis annak a felismerésnek, tapasztalatnak való hátatfordítás, amit a proletariátus 1871-ben megszerzett; annak, hogy a társadalmi viszonyok átalakításához forradalmi erőszakra, politikai erőre, a proletárdiktatúra államára van szükség. Ez a negáció volt az, amely az 1880-as években ugyan másképpen vetődött fel, mint az 1900-as években, de minden eltérő sajátosság ellenére a két iskolát, a bakunini anarchizmust és az anarcho-szindikalizmust ugyanabban a gondolatrendszerben tartja: az anarchizmuséban. Meg kell jegyeznünk, hogy az anarchista és marxi-szocialista elvek más kérdésekben is megütköztek, nemcsak a proletárhatalom vonatkozásában — mégha ez is volt az, amely elsősorban elválasztotta a két irányzatot. Ebből adódott, hogy másként fogták fel a párt és osztály, a politikai párt és a szakszervezet kapcsolatának a kérdését. Másként reagáltak a nacionalizmusra, a „haza" szó más-más értelmezést kapott náluk.1

Eltért elképzelésük a közép-1 Míg a nacionalizmus elleni állhatatos küzdelemben elismerés illeti őket, a hazn fogalmának vulgár-materialista értelmezése, amely bizonyos lendületet adott megnyilvánulásaiknak, egyúttal el is szigetelte őket a proletariátus és méginkább a középrétegek nagy tömegeitől. A doktriner értelmiségiek mellett a szindikalista munkás vezetők is úgy ítélték meg a hazát, mint amihez semmi közük sincs, ami csak a burzsoáziának jelent valamit, a proletariátus nem ismer el határokat, s egyesek olyan eklatáns megfogalmazá-