Századok – 1962
Tanulmányok - Jemnitz János: Az anarcho-szindikalizmus franciaországi történetéhez 1914 előtt 748
AZ ANAKCHO-SZINDIK ALIZMUS FEANCIAOESZÁGI TÖKTÉNETÉHEZ 751 rétegek, a „szövetségesek" megítélésében is.2 A véleményeltérések forgópontja —• legalábbis a kérdések zömében — mégis a politikaellenességben rejlik. És anélkül, hogy ezzel a tanulmány egész mondanivalója elé vágnánk, meg kell jegyeznünk, hogy az anarcho-szindikalisták — minden szervezőmunka, a kapitalizmussal és opportunizmussal szembeszálló lázadó szellem ellenére — ezen a ponton homokra építettek. A politika-ellenességet az élet nem igazolta. Az anarcho-szindikalizmus sosem tudta programját megvalósítani. Az anarchizmus, anarcho-szindikalizmus marxi-szocialista bírálata — mindannak ellenére, amit pl. a CGT a francia munkások szervezésében, harci lendületének ébrentartásában fel tudott mutatni — jogosnak és igaznak bizonyult. Az anarcho-szindikalizmus jelentkezéséről szólva, néhány alapfogalmat — bár távolról sem a teljesség igényével — tisztáznunk kell. Ezek közé tartozik az anarchista, szindikalista és anarcho-szindikalista irányzatok pontos meghatározása, egymástól való elhatárolása. Az elhatárolás mindig nehéz, különösen, ha meglehetősen összemosódó áramlatokról van szó. Az a veszély is fenyeget, hogy a tömör meghatározás leegyszerűsítéshez vezet. A következőkben először is megkíséreljük felvázolni a három irányzat legfontosabb, jellemző vonásait. Az anarchizmus és a szindikalizmus elválasztása látszik legegyszerűbbnek. A szindikalizmus meghatározásánál elfogadhatjuk az 1914 előtti évek „gyakorló" szindikalistáinak, Tom Mann-nek, W. Z. Foster -nek és másoknak felfogását, akik szerint a szindikalizmus nem más, mint forradalmi trade-unionizmus.3 Ennek az irányzatnak a forradalmisága abban állt, hogy elutasította a burzsoáziával való egyezkedést, a politizálást, és a trade-unionista vezetők opportunista politikájával szemben a munka és a tőke állandó harcát hirdette. Ezen a harcon kívül a szindikalisták másról nemigen akartak tudni. A mindennapi harcokon túl és a mindennapos kompromiszszumok elmarasztalásán kívül a leglényegesebb, ami megkülönbözteti őket a szimpla trade-unionista vezetőktől, az volt, hogy igazi forradalmi tűzzel hirdették a kapitalizmus megdöntésének szükségességét. Szervezeti téren a szakszervezetekben tömörült munkásokra támaszkodtak, a kispolgári, paraszti, sokat adtak, hogy a haza ,,a burzsoázia páncélszekrénye", fordítva viszont a proletárnak a saját maga, illetőleg családja életfeltételeinek megteremtésével azonos. (Le Mouvement Socialiste. 1905. aug. 1., 15.) (E kérdésekre a későbbiekben még visszatérünk.) 2 Bár az anarcho-szindikalisták körében nemegyszer finom megközelítéseket olvashatunk a parasztság, értelmiség, állami alkalmazottak szerepéről, történeti mozgásukról, s az 1900-as évek második felében éppen a postások, vasutasok, tanítók szervezése vált ki nagyobb sztrájkokat — egészében véve az anarcho-szindikalizmusra mégis az jellemző, hogy csak az ipari proletariátust kívánja összefogni, s a szociáldemokrata mozgalom zsákutcába jutását is elsősorban a politizálódással, a nem proletár elemek hangadóvá válásával magyarázta. Falun szervezőmunkát kezdett, de ez úgyszólván csak a mezőgazdasági munkásokra korlátozódott. (E. Povget : Les paysans et la Révolution. Almanach de la Révolution. 1906. L. Niel : La citadelle paysanne. 1904. P. Monatte cikksorozata a szölőmívesek forrongásáról a La Vie Ouvrière 1911-es számaiban, a Le Mouvement Socialiste agrárcikkei az 1903-as évfolyamban stb.) Mindez azt bizonyította, hogy a gyakorlati mozgalom ebben az esetben is feszegette a szűk teoretikai kereteket, de a gyakorlatelmélet egységét az anarcho-szindikalizmus nem tudta megteremteni. 3 Tom Mann : Memoirs. London. 1923. 251—254.1.; W. Z. Foster : Outline history of the world trade union movement. New York. 1950. 152—153., 194—195. 1. Magyarul: A világ szakszervezeti mozgalmának története. Bpest, Táncsics Kiadó. 1960. 179—180., 226—228.1.; F. Challaye : Le syndicalisme. 8—9. 1.; (F. Challaye személyében nem szindikalista, mint történetíró idézi a véleményeket.) P. Delesalle : Les Deux Méthodes du Syndicalisme. Paris. 1903. 1—2. 1.
