Századok – 1962

Tanulmányok - Révész Imre: Comenius unokája 1

2 RÉVÉSZ IMIÎE kóczi Ferencnek és szabadságharcának ezt a valamennyi közt leghűségesebb és alighanem legönzetlenebb külföldi barátját és segítőjét a magyar történelem lapjain kiemelkedő hely és tiszteletadás illeti meg. Semmi vonatkozásban nem követte hívebben és tevékenyebben nagyapját, mint a magyarok és a Rákócziház iránti bensőséges rokonszenvben. Nagyapja a maga kimeríthetetlen tudományosságával, pedagógiai lángelméjével, világot átfogó eszmei távlataival volt segítségére a gazdasági, politikai, szellemi elnyomással egyaránt élet-halálharcban álló magyarságnak — az unoka nem közönséges diplomáciai tájékozottságával és politikai befolyásával igyekezett szolgálni a magyar ügyet. Méltó, hogy ez alkalomból ne csak ezekről a szolgálatairól emlékezzünk meg röviden, hanem egész sokoldalúságában elevenítsük meg ennek a világhírre nem emelkedett, de a maga korából mindenesetre kiemelkedő embernek az alakját. Azt, amit a magyarságért tett, akkor tudjuk igazán méltányolni, ha megismerjük, milyen sokirányú másféle érdeklődés és foglalatosság közepett vitte végbe azt, amit értünk vállalt. I Apai és anyai ágon egyként a cseh-morva testvérközösségnek, a maroknyi voltában és teljes szétszóratásában is kivételes művelődéstörténeti jelentőségre emelkedett XJnitas Fratrum-nak (Jednota Bratrská) volt a szülötte és neveltje. Apja, nagyapja, dédapja mind püspöki tisztet viseltek ebben a közösségben, a huszitizmus kulturális hagyományainak legnemesebb folytatójában, Csehországon kívül és belül. Már életében világhírre jutott nagyapját sohasem láthatta, de apja révén korán felébredt benne a csodáló ragaszkodás a nagy Világtanító emlékéhez és eszményeihez. Szinte gyermekkorától tudott nagyapjának magyarországi működéséről és kapcsolatairól is. Apja, akit Figulus Péter néven ismernek a róla szóló gyér följegyzések (ma sem tudjuk egészen pontosan, mi alapon viselte fia talán már harminc-egynéhány esztendős kora óta állandóan a Jablotiski nevet), egyike volt azoknak, akik Comeniust 1650-ben Magyarországra elkísérték. Akkor már, a harmincéves háború alatt és után teljessé lett az Unitasnak a saját szülőföldjén tőből való kiszaggattatása, amivel Fehérhegy előtt még másfél századon át eredménytelenül, noha folytonosan kísérletezett az egyházi és politikai reakció. A csaknem szakadatlan szorongatások között, amik a Habsburg-uralom végleges felülkerekedtével véres üldözésekké fajultak, a testvérek egyre nagyobb rajokban vették kezükbe a vándorbotot, s indultak új hazát keresni északkelet felé, porosz és lengyel területekre. Mindkét helyt számos, jó ideig virágzó településük keletkezett. A porosz területeken t úlnyomó többségben levő lutheránusok nem jó szemmel nézték a jövevényeket — szőrszálhasogató dogmatikus kifogások címén, de valójában társadalmi-gazdasági féltékenységek miatt. Azonban annál nagyobb pártfogókra találtak a református hitvallású brandenburgi választófejedelmekben, majd porosz királyokban. Lengyelországban viszont az ellenreformáció ekkor már javában folyt ugyan, ahol és amilyen erővel csak folyhatott — de a feudális anarchia következtében minduntalan beleütközött még jó egynéhány nagybirtokos arisztokrata család (pl. a Leszezynskiek) ellenállásába. Az ilyenek nagyobbrészt inkább politikai, mintsem mélyebb lelki indítékokból, inkább családi hagyományaikra, mintsem elmélyült egyéni vallásos meggyőződésekre támaszkodva, sikerrel védelmezték a sok ágra oszlott lengyel protestantizmusnak legalábbis azt a változatát, amelyikhez ők maguk