Századok – 1962

Krónika - Beszámoló kandidátusi disszertációk vitáiról - 360

364 KRÓNIKA tek számbelileg is jelentősen megerősödtek. Rámutat arra, hogy a hazai szakszervezeti mozgalomban a szakmunkásságnak (vasipar, építőipar, nyomdászok, kisipar) döntő szerepe volt. Kimutatja a szerző a hazai és az első osztrák szakszervezeti kongresszus határozatainak rokonságát, s foglalkozik ezek tartalmával. A kitűzött feladatok közül kiemelkedik az országos szakszervezetek megteremtésének előírása. Erényi Tibor kifejti, mi volt az oka annak, hogy az 1899-es kongresszus határozatai esak az 1903/4-es esztendőkben kerültek megvalósításra. Ez az időpont jelentős, mert 1903-ban a pártprogram és a szervezeti szabályzat rögzítette a szakszervezeti munka eszmei-politikai tartalmát és szervezeti kereteit. Igen lényeges, hogy míg 1893-ban a szervezeti szabályzat csak ajánlja, 1903-ban már kötelezővé teszi a párttagok számára a szakszervezeti tagságot. Míg a politikai és gazdsági szervezkedés összefonódása a szocialista mozgalom kezdeti szakaszában, a hetvenes—nyolcvanas években, hasznos volt, addig az imperializmus korszakában fejlődése gátjává vált. 1903/4 a szervezett munkásság politikai ós gazdasági akcióinak évei voltak — állapítja meg a disszertáció. Fellendült a szakszervezetek oktatómunkája, sor került a munkanélküli ós utassegélyző, munkaközvetítő és jogvédő tevékenység kiépítésére. A munka dandárját azonban a sztrájkok tették, amelyek — még ha egyes esetekben a kívánt célt nem is érték el — a szervezetlen munkástömegekre is nagy politikai hatást gyakoroltak. A szerző vázolja a szakszervezeti mozgalom tevékenységének pozitív vonásait (szocialista célkitűzések, szervezdedós a munkaviszonyok megjavítása érdekében, politikai aktivizálás), és rámutat a vezetés opportunizmusának következményeire (megalkuvások, a forradalmi perspektíva hiánya stb.). Ebben az időszakban — a Mezőfi-fóle csoport kiválása után — szociáldemokrata alapon létrejött a szakszervezeti mozgalom elvi ós szervezeti egysége, a fontosabb szakmák országos szövetségbe tömörültek. A disszertáció számszerű adatokkal illusztrálja a mozgalom erősödését, megállapítva, hogy 1901 és 1904 között ötszörösre nőtt a szakszervezeti tagok létszáma. Az értekezés kimutatja, hogy 1904-től, a III. szakszervezeti kongresszustól kezdve, a párt és szakszervezeti vezetőség egyre inkább letért a forradalmi marxizmus útjáról, mindinkább mélyülő reformista elméletet és gyakorlatot alakított ki. Megállapítja, hogy ,,az a változás, amely 1904 és 1914 között a magyarországi szakszervezeti mozgalomban lezajlott, már csak mennyiségi, de nem minőségi változás volt". Mérei Gyula és S. Vincze Edit opponensi véleményükben egybehangzóan rámutattak a disszertációban felhasznált anyag nagy mennyiségére ós sokoldalúságára. Kiemelték Erényi Tibornak azt a készségét, hogy a részleteket is finom, elemző módszerrel tárta fel. S. Vincze Edit a munka érdemei közé sorolta azt is, hogy a gazdag anyag ellenére mértéktartóan hozott citátumokat, s ezekkel nem elvi megállapításokat helyettesített. Mindkét opponens kiemelte a tekintélyes historiográfiai anyagot, de bírálatára visszatértek. Mérei Gyula megállapította, hogy „józan mértéktartás, a tények lelkiismeretes mérlegelése, minden szépítéstől mentes ábrázolás: ez a törekvés hatja át az egész munkát". Érdemeit részletezve számos, mint mondotta, csak kiragadott példát hozott a disszertáció jól sikerült részleteinek bemutatására. Így első helyen említette, hogy „szerző igen pontosan és megnyugtatóan határozza meg a szocialista szakszervezeti mozgalom fogalmát". Szépek és izgalmasak azok az oldalak, melyeken a szakegyleti, szakszervezeti mozgalom mindennapi élete tárul fel. Dicsérte azokat a részleteket, melyek a nacionalizmus és ökonomizmus hatásával s az ellene folytatott harccal foglalkoznak. Feltótlen helyesléssel szólt a gazdasági és politikai harc összefüggéseinek bemutatásáról. Külön is felhívta a figyelmet a Mezőfi-féle akció kitűnő megrajzolására. A továbbiakban kifejtette, hogy a disszertáció hatalmas anyaga mellett nem érvényesülnek kellően az általános, elvi megállapítások, az elemzés több esetben nem kielégítő. Hibáztatta Erényit azért, mert „nem tudott megszabadulni egyes nagytekintélyű, részben magasállású személyek tekintélyének súlyától," s ezekkel „nem szívesen polemizál". A problémát, mint mondotta, azért veti fel, mert „ez a jelenség egész történettudományunkra sajnálatosan jellemző volt, főleg az 1956-ot megelőző időkben". Az e téren bekövetkezett javulást Mérei Gyula még nem tartja kielégítőnek. Kifogásolta — s ehhez csatlakozott S. Vincze Edit is —, hogy a disszertáció csak 1895-ig veti össze a hazai, valamint a német ós osztrák szakszervezeti mozgalom problémáit. Hasonlóan hiányolta a nemzetiségek, valamint a Monarchiában élő más népek szakszervezeti életének bemutatását. Ezt a hazai mozgalom értékelése szempontjából is igen fontosnak tartaná. Az adatokon túlmenő, határozottabb állásfoglalást kívánt Erényi Tibortól olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint: nem fenyegetett-e nálunk ökonomista, trade-unionista