Századok – 1962

Történeti irodalom - Zádor Anna: Pollack Mihály (1773–1855) (Ism. Szabad György) 340

340 TÖRTÉKET! IRODALOM Ugyancsak meggyőzőbbé tenné a szerzők megállapításait a statisztikai adatok következetesebb használata az 1867—1945-ig terjedő korszak jellemzésében. Mindezek a kisebb aránytalanságok és hiányok nem csökkentik a munka értékét és úttörő jelentőségét. Ravasz János irodalmi összefoglalása pedig minden elismerést megérdemel. BÍRÓ SÁNDOR ZÁDOR ANNA: POLLACK MIHÁLY (1773—1855) (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1960. 514 I., 294 ábra, 2 térkép) Hivatása körében senkihez, de nemzedéktársai közül általában is csak kevesekhez szegődött siker és szerencse olyan hűséggel, mint Pollack Mihályhoz. A szinte akadálytalan személyes érvényesüléssel szorosan egybefonódott, és törésmentesen felfelé ívelő művészi pálya, alkotásainak továbbélése, néhány nagyobb müvének (életében a pesti Redoutenak, halála után az alcsúti kastélynak) és nagyszámú kisebbnek pusztulása ellenére, 44 alkotásának fennmaradása napjainkig s köztük az újkori műemlékeink legjavába méltán sorolt Deák téri evangélikus templom, a Pesti Hírlap szerkesztőségének és a, Landerer-nyomdának szállástadó Kossuth Lajos utcai Horváth-ház, a Zrínyi utcai Festetich-palota, a Dorottya utcai Wurm-ház, a székesfehérvári és szekszárdi megyeháza, a Ludoviceum, a Nemzeti Múzeum, és mindaz, ami népünk történeti tudatában elválaszthatatlanul ez épületekhez kapcsolódik, igazolhatják megállapításunkat, Pollack Mihálynak életpályáján is túlívelő sikeréről és szerencséjéről. S még egy, nem is utolsósorban. Az, hogy pályájának olyan elemzője és méltatója támadt, mint a szakavatott résztanulmányok hosszú sora után, a Pollack Mihály életművének egészét is átfogó monográfia szerzője. A Pollack Mihály-életrajz tárgya és módszere, anyaga és annak feldolgozása egyaránt indokoltan kelti fel a történész figyelmét, és — tegyük hozzá már elöljáróban — készteti őszinte elismerésre. Zádor Anna e kötetével méginkább megerősíti azt a korábbi munkái alapján kialakított meggyőződésünket, hogy egyike azoknak hazai művészettörténészeink sorában, akik a képzőművészet témáit történetiségükben látják ós szemléltetik. Nála ez a történetiség nem a kelléktár dekorációs célú kiaknázása, nem merül ki a tárgyalt folyamatnak az egyidejű gazdasági-társadalmi, politikai és ideológiai fejleményekhez viszonyítását nyújtó valamiféle mechanikus jelzőszolgálatban, amint azt néha tapasztaljuk a társtudományok egyik-másik művelőjénél. Nála a történetiség a vizsgált folyamatnak immanens és adott világával valóságos kölcsönhatásban álló eleme. A történetiség helyes felfogása tükröződik abban, ahogy a monográfia a klasszicista stílus kialakulását ós az európai (külön is a kelet-európai) érvényesülésének feltóteleit megvizsgálja, hogy alapot vessen magyarországi nagy jelentőségének és viszonylag elhúzódó létének magyarázatára, szoros kapcsolatban hősének, e stílusirányzat legnagyobb hazai képviselőjének pályájával. A széles horizontú általános bevezető megkönnyíti, hogy az olvasó a mű tanulmányozása során az — általunk megítélt — lényegre figyeljen, hogyan tette teret kihasználó célszerűsége, nem utolsó sorban a vas nagyobb arányú építészeti felhasználásának lehetőségét érvényesítő, s így a korábban csak költségesen kivitelezhető műszaki feladatokat könnyebben megoldó volta a klasszicizmust a középíttetők, a birtokosok ós polgárok kedvelt stílusává. A racionalizmus győzi le a barokkot, és segíti az annak késői korszakbeli antikizáló elemeire építő új stílus kialakulását. A racionális, világias, az antikot, mint általános emberit közvetítő stílussal (amelynek még templomépítészetét is a homályt oszlató nyíltság jellemzi, gondoljunk csak a Deák téri templomra) szemben áll — részben ugyancsak a barokk tagadásaként, részben majd visszahatásként is a klasszicizmusra —- a historizálásba tartó romantika, a maga középkort idéző elemeivel, legtöbbször a gótika helyi jellegzetességeit alkalmazva a keresett „nemzeti" stílus kialakításában. Az olvasmányunk során bennünk így megfogalmazódó összefüggések persze felvetik, a teljesen megválaszoltnak még nem tekinthető kérdést, mennyiben járul hozzá a barokkot előző s egykorúan ismert hazai építészeti emlékanyagunk szegényessége ahhoz, hogy a magyar nemzeti mozgalom kibontakozásának évtizedeiben, egészen a negyvenes évekig egyeduralkodó marad a klasszicizmus. Vajon — ilyen művészeti előzmények után —- nálunk az „általános emberinek" tekintett