Századok – 1962

Történeti irodalom - Ravasz János–Felkai László–Bellér Béla–Simon Gyula: A magyar nevelés története a feudalizmus és a kapitalizmus korában (Ism. Biró Sándor) 338

TÖRTÉNETI IRODALOM 339 harc kibontakozásával ós az adott korszak társadalmi-politikai-kulturális viszonyaival összefüggésben mutassák be. Ez a marxista cél határozza meg a könyv szerkezetét, felosztását, a tárgyalás módszerét s részben a tartalmát «is. A tartalom egészének összeállítását azonban a dolog természeténél fogva leginkább a könyv előre meghatározott és aránylag szükreszabott terjedelme, valamint a még eléggé fel nem dolgozott kérdések sokasága döntötte el. A neveléstörténeti összefoglalást a szerzők a társadalmi fejlődésnek megfelelően két fő részre tagolják: a feudaUzmus ós a kapitalizmus korára. Az első főrész — teljes egészében Ravasz János írása — öt fejezetben mutatja be a magyar történelem döntő eseményei által meghatározott korok nevelési törekvéseit. A feudalizmus korai és virágzó szakaszáról, a reformáció és ellenreformációról, a XVIII. századról, valamint a feudalizmusból a kapitaUzmusba való átmenetről szóló fejezetekben külön alcímek alatt olvashatjuk a protestáns és katolikus iskolázás, a XVII. század haladó törekvéseinek, Apáczai Csere János tevékenységének, az I. Rationak, Tessedik Sámuel munkásságának, majd a XIX. század sokkal differenciáltabb nevelésügyi törekvéseinek elemző ismertetését és értékelését. A szerző a neveléstörténeti anyagot mindenütt a kor társadalmi, gazdasági, politikai és közművelődési kereteibe ágyazza bele, szerves összefüggésben próbálván ezzel bemutatni a nevelés fejlődését a háladás szempontjából nagy jelentőségű egyéniségek nézeteinek részletesebb tárgyalásával. A kapitalizmus korának hét fejezetében a szerzők a polgári forradalom és szabadságharc, az önkényuralom, a dualizmus, az 1918—1919-i forradalmak, valamint az ellenforradalmi rendszer közoktatásügyét foglalják össze. A módszer általában minden korszak tárgyalásánál azonos: a szerzők ismertetik ós marxista szempontból értékelik az egyes pedagógiai törekvéseket, az oktatásügyi törvényeket, az egyes iskolafajták fejlődésének jellemző vonásait, a jelentős nevelőegyénisógek tevékenységét és az előremutató kezdeményezéseket az egykorú bírálatok tükrében. A szerzők legnagyobb nehézsége az volt, hogy a felsőoktatási tankönyvnek szánt kiadvány szűk terjedelmébe óriási, helyenként még alig feldolgozott és marxista szempontból eddig még nem értékelt anyagot kellett összezsúfolniok. így a fejlődést csak általános külső keretekben rajzolhatták meg, amiből óhatatlanul kisebb-nagyobb aránytalanságok, helyenként érezhető hiányosságok származtak. A szűk terjedelemből és részlet feldolgozások hiányából származó aránytalanságok ós hézagok, vagy egészen vázlatos jellemzések a legtöbb fejezetben megtalálhatók, s egy következő, nagyobb terjedelmű kiadásban könnyen kijavíthatok. így pl. a feudalizmus korai és virágzó szakaszának aránylag hosszabb tárgyalását a XVI—XVn. század javára érdemes lenne lerövidíteni. A közel 11 oldalra terjedő anyag jóré3zt általános művelődéstörténet, aminek nevelésügyi vonatkozásait könnyű összevonni. Ezzel szemben a XVI—XVII. századi neveléstörténet egyes kérdéseit bővebben kellene tárgyalni. A XVI. századi protestáns írók és tanítómesterek antifeudális törekvéseire vonatkozó megállapítást Benczédi Székely István és Ozorai Imre tevékenységén kívül Szkhárosi Horvát András és Károli Gáspár több írása is alátámasztja. E két utóbbi író falujában működő iskolákra — a gönci és tállyai — bizonyára hatással voltak azok az éles antifeudális megnyilatkozások, melyek egyrészt Károlinak „Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairól" (Debrecen, 1563) című művében, másrészt Szkhárosi verseiben olvashatók. Ezek az adatok éppen úgy idekívánkoznak, mint amennyire szükséges lenne Apáczai és Tessedik működésének részletesebb tárgyalása és elemzése. Ugyancsak nyomatékosabb kiemelést érdemel az a — gyakran döntő — szerep, melyet a nagybirtokos katolikus főpapság és a középbirtokos protestáns nemesség a katolikus és protestáns nevelés irányításában játszott. A református iskolákban az 1790-es években megkezdődött magyar nyelvű oktatást 1815-ben а református köznemesség reakciós vezetőinek nyomására számolták fel. A reformkor haladó pedagógus nemzedékéről írott fejezet hiányait is könnyen ki lehet pótolni Bocsor, Tarczy, Péczeli tevékenységének beiktatásával ós Fáy András köznevelési gondolatainak részletesebb tárgyalásával. Rövidnek tűnik az önkényuralom közoktatáspolitikájáról szóló fejezet is. A dualizmus korának jellemzésében az 1879-i rendeletnek a magyar nyelv bevezetésére vonatkozó előírása bővebb és differenciáltabb elemzést igényel. Ugyanez az eset a népoktatási intézetek oktatásának tartalmára vonatkozó megállapításnál is. Az oktatás tartalmáról adott jellemzés kissé sematikus, mert" a helyzet sokkal ellentmondásosabb volt; úgyszólván az iskolák jellege szerint váltakozott, más lévén a protestáns, katolikus, állami és községi iskolákban, még pedig nemcsak a népoktatási, hanem a középfokú iskolákban, a gimnáziumokban is (gondoljunk pl. Adynak a zilahi református kollégiumról szóló visszaemlékezésére). Érdemes lenne az ellenforradalmi korszak neveléstudományáról szóló értékes megállapításokat kiegészíteni Karácsony Sándor tevékenységének jellemzésével, hiszen Karácsony hatása nemzedékek egész során érezhető volt. 22*