Századok – 1962

Történeti irodalom - Lebl; Arpad: Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848–1849 (Ism. Arató Endre) 324

306 TÖRTÉNETI IRODALOM 325 szerbek viszonya a magyarokhoz, az udvarhoz, a belgrádi kormányhoz és a többi nemzetiségekhez; az agrárkérdés; a hatalom és a katonaság; a mozgalmon belüli küzdelem). A tanulmánynak ez a szerkezete egyrészről több átfedést eredményez, másrészt akadályozza több olyan fontos összefüggés bemutatását, amelyhez nélkülözhetetlen a kronológiát szigorúan tekintetbe vevő tárgyalásmód. Az első fejezet a magyarországi eseményeket foglalja össze az 1823—1848 közötti időszakban nagyjában-egészében a marxista irodalom alapján. A nemzetiségi kérdést _ illetően azonban bizonyos pontatlanságot is megfigyelhetünk: helytelen a szerzőnek az az állítása, hogy Wesselényi ismert Szózatában a pánszlávizmustól való félelem következtében egy föderatív magyar állam megteremtése mellett foglalt volna állást. Wesselényi a magyar középnemesség türelmetlen nemzetiségi politikáját fejtette ki, a szerző által körvonalazott koncepciónak nála, valamennyi nem magyar népet illetően, nyomát sem találjuk. Persze kivételt képeznek a horvátok, azok sok vonatkozásban rendi autonómiáját — a magyar középnemessóg közjogi gondolkodásával egyezően — elismerte. Lehet, hogy Árpad Lebl erre gondolt. Értékes gazdasági adatokat és elemzést tartalmaz a második, a Vajdaságra vonatkozó fejezet. A dél-magyarországi szerb-lakta vidékek (határőrvidék, megyék stb.) különböző körülményeit a szerző gondosan elemzi. Bemutatja a parasztság, a polgárság helyzetét, a kapitalizmus fejlődését a Vajdaságban. Sajnos a polgárság erejének nemzetiségenkénti elemzését — pedig e kérdésnek a nemzeti mozgalomban jelentős szerepe volt — nem találjuk meg a tanulmányban. A szerb nemzeti mozgalom bemutatásában a részleteket illetően a tanulmány gazdagítja eddigi ismereteinket, ill. jól összefoglalja a szerb nemzeti mozgalom legfontosabb eseményeit, résztvevőinek munkásságát. Később, a 60-as évektől jelentős szerepet játszó Miletic korai tevékenységének, a különböző egyházi-nemzeti kongreszszusok, valamint a pesti és újvidéki szerb kulturális centrumok működésének bemutatására gondolok mindenekelőtt. A következő (harmadik) fejezet a magyar polgári forradalmat és szabadságharcot tárgyalja igen vázlatosan. Ebből fakad azután, hogy a szerző több esetben elkerülhetetlenül leegyszerűsíti a bonyolult eseményeket (pl. a Batthyány-kormány politikája, a magyar kormányzat nemzetiségi politikájának megítélése stb.). Árpad Lebl a magyar szabadságharc értékelését illetően alapjában helyes álláspontot foglal el, felhasználja a magyar marxista történeti irodalom eredményeit, de fejtegetése során a valóban meglevő negatív vonások a kelleténél egy kicsit nagyobb súlyt kapnak. Ez a megítélés természetesen a későbbi, a vajdasági események vizsgálata során is jelentkezik. A magyarországi események tárgyalása után kerül sor a címben jelzett tulajdonképpeni téma kidolgozására. Érdekes és sok vonatkozásban újszerű, de ugyanakkor nem egy ponton vitatható a vajdasági mozgalom hármas felosztása. Az első az antifeudális szakasz, amely a szerző szerint szoros összefüggésben volt a magyar forradalommal, attól nehezen választható el ós lényegében 1848 márciusára terjedt ki. A második fázist (kb. két — három hónapig tartott) a szerb polgárság vezető szerepe jellemzi és az, hogy a szerb mozgalom nemcsak elvált a magyartól, de szembe is fordult vele. A harmadik időszakban a szerb intézmények, szervezetek, közöttük a hadsereg megszűnt nemzeti lenni, és az udvari reakció kezében a magyar forradalom és szabadságharc elleni fellépés eszköze lett. Tehát ebben a szakaszban a vajdasági szerb mozgalom uralkodó iránya reakciós volt. Árpad Lebl érezve, hogy a hármas felosztás fő irányainak meghatározása ellentmondásokhoz vezethet, megjegyezte, hogy az egyes korszakokra jellemző tendenciák, nem mint fő hatóerők, megtalálhatók valamennyi korszakban. S ha ez így van, joggal felmerül a kérdés, nem helyesebb-e, ha a szóbanforgó két esztendőt kronológiai szakaszokra bontjuk, s azon belül tárgyaljuk a különböző eseményeket ós irányokat anélkül, hogy belőlük egyet kiemelnénk ill. előtérbe állítanánk. Hogy csak egy példát említsek: az első szakasz Dan nemcsak magyar —szerb együttműködéssel találkozunk, hanem jelentős mértékben már szót kér a második, sőt a harmadik szakaszra jellemző vonás is. Tehát' a három szakasz éles szétválasztása bizonyos fokig megakadályozza, hogy a bonyolult eseményeket a maguk összetettségében mutassuk be. Hadd jegyezzük meg még e kérdéssel kapcsolatban azt, hogy a negyedik fejezet főcíme (Az 1848 — 49. évi forradalom a Vajdaságban) lényegében ellentmond e beosztásnak. Hisz a három korszak közül a leghosszabb az ellenforradalmat ős nem a forradalmat jelentette, ill. az ellenforradalom támogatása volt a Vajdaságban. Jobban kifejezné a valóságot a következő cím: Porradalom ós ellenforradalom a Vajdaságban 1848 —49-ben. Az egyes korszakok bemutatása — a szűk terjedelem ellenére — a részleteket illetően érdekes, gazdag. Különösképpen kiemelném a parasztmozgalmakat, amelyekben nem egyszer szerb és magyar parasztok együttesen léptek fel a magyar ill. szerb földes-