Századok – 1962

Történeti irodalom - M. F. LBBOV: AZ 1919. ÉVI MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG (Ism. Hajdu Tibor) 314

306 TÖRTÉNETI IRODALOM 315 M. Lebov munkájának jelentőségét növeli az a tény, hogy a Magyar Tanácsköztársaság történetének első monográfiája; az első magyar szocialista forradalomról ugyanis nálunk a mai napig sem jelent meg összefoglaló monografikus jellegű szintézis. Bár a szerző bevezetőjében hangsúlyozza: nem törekedett a kérdés kimerítő feldolgozására, s módszereit valóban inkább a nagyközönség, mint a szakemberek igényei határozták meg — mindez nem vesz el semmit érdeméből, hogy először foglalta össze e témát, melynek fontosságát, megírása szükségességét, Lenin már négy évtizeddel ezelőtt hangsúlyozta. A tanulmány első része mintegy száz oldalon az 1918-as polgári demokratikus forradalmat ós a szocialista forradalomért vívott küzdelmet tekinti át. A következő rész a Tanácsköztársaság eredményeit és belső problémáit tárgyalja, végül a harmadik rész a külső ós belső ellenséggel folytatott harcokat ismerteti. Amellett, hogy M. Lebov munkája érdeklődésünkre elsősorban mint szintézis tarthat számot, több vonatkozásban előreviszi a Tanácsköztársaság történetének feltárását is. A Szovjetunióban megjelent különböző művek, cikkek és a korabeli sajtó felhasználásával jelentősen bővíti bibliográfiai ismereteinket. Sűrűn hivatkozik a szovjet levéltárak, különösen a kárpát-ukrajnai levéltárak nálunk jobbára ismeretlen magyar vonatkozású dokumentumaira. Példáinak nagy részét a kárpát-ukrajnai eseményekből meríti — ez a vidék a Tanácsköztársaság területének jelentős részét tette ki s szerepének vázolása kiegészíti a forradalom menetéről alkotott képünket. A szerző sok figyelmet szentel a Tanácsköztársaság nemzetközi jelentőségének és kapcsolatainak: először tárgyalja súlyának megfelelően a szovjet kormánynak a román kormányhoz intézett 1919 május elsejei jegyzékét. Sok új adatot közöl a szovjet kormány sikeres küzdelméről a bebörtönzött magyar népbiztosok kiszabadításáért. Rámutat a Budapesten megjelent Cservona Ukrajna c. ukrán lap nacionalista hibáira. M. Lebovnak sikerült fő vonásaiban helyes összképet adnia a Tanácsköztársaság történetéről és nemzetközi jelentőségéről. Találó megállapításokkal segíti elő egyes elvi kérdések (így a munkás-paraszt szövetség) tisztázását. Ugyanakkor néhány kérdésben nem tudott megszabadulni a korábban megjelent feldolgozások sematikus hibáitól. Ezt látjuk sok helyen a szociáldemokrácia vagy a parasztság különböző rétegeinek értékelésénél. (Ld. 52., 56., 58., 65., 82., 114., 134., 151., 213. stb. 1.) Nem ment minden torzítástól az a módszer, mellyel a kommunistáknak az egyesüléshez való viszonyát ábrázolja. Csökkentik a munka színvonalát az olyan alaptalan megállapítások, mint pl. hogy „egyes kommunisták" feltételezték: a burzsoázia belenyugszik hatalma elvesztésébe. Hangsúlyozza a Kormányzótanácsban alig két hétig fennállott szociáldemokrata többséget, de kevés gondot fordít a kormány összetételében végbementváltozások bemutatására. „Szociáldemokrata többségről" beszél a Kormányzótanácsban (216. 1.), ezáltal mintegy a jobboldali szociáldemokratákhoz számítva a forradalom olyan vezetőit, mint Landler, Nyisztor vagy Varga, hiszen az ő odaszámításuk nélkül nem lehet szó szociáldemokrata többségről. Ragaszkodik ahhoz a marxizmus szellemétől idegen módszerhez, mely a hatalom jellegét nem az erőviszonyok alakulásától, hanem a különböző pártállású népbiztosok számától teszi függővé. A szociáldemokraták tömegbefolyását a kispolgárságra és a „munkásarisztokráciára" korlátozza, megfeledkezve a jobboldali szakszervezeti vezetőknek a munkásság kevésbé forradalmi csoportjaira gyakorolt befolyásáról. Ez utóbbi nélkül nehéz lehet megérteni, miért kényszerültek rá a kommunisták az egyesülésre. Nem helyes Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt helyét „félgyarmatinak" nevezni. A szerző a Tanácsköztársaság gazdasági intézkedéseit néha túlságosan mai szemmel, a körülmények kellő mérlegelése nélkül vizsgálja. (Pl. 131. 1.) Nem ment a monográfia kisebb-nagyobb tárgyi tévedésektől sem. Ezek sorából ki kell emelni azt az állítást, mintha a Vörös Hadsereg júliusi offenzívájában összlétszámának csak egy tizede vett volna részt (240. 1.). A munka hibáinak fő forrása kétségkívül a levéltári anyag, következésképpen egyes részletkérdések és sajátosságok hiányos ismerete; másrészt hogy a szerző — immár évtizedek óta — követésre méltó szorgalommal, de .mégis távolról figyeli a magyar történeti irodalmat, s ezért az új kutatásokat és megállapításokat csak némi késéssel tudja nyomon követni. Minden lehetőséget meg kellene ragadnunk, hogy azok, akik népünk történetét megismertetik külföldi barátainkkal, a magyar történetírással szorosabb kontaktusban, több segítségét élvezve végezhessék számunkra oly nagy fontosságú munkájukat. HAJDÚ TIBOR