Századok – 1962
Történeti irodalom - Széchenyi az újabb külföldi irodalomban (Ism. Kosáry Domokos) 275
290 TÖRTÉNETI IRODALOM 290 fényeskedő főnemeseink vagy parlagi köznemeseink valaha. Nehéz hideg szívvel szemlélni, amint Széchenyi egy történelmi formátumú, nagy egyéniség minden igyekezetével, észérvekkel, találékony fogásokkal újra meg újra megpróbálja főnemes-társait egy saját képére formált gárdába toborozni, ahogy szeretne velük s általuk cselekedni, de lényegében hiába. Ez az, ami mindig szétfoszlik kezéből, a negyvenes években is csak mint kisebbik rosszra hallgatnak olykor rá. Kihull a döblingi Széchenyi kezéből is, aki az abszolutizmus elleni küzdelemben próbálja őket tettleg mozgósítani, és akit még egyszer, utoljára cserbenhagynak. Csak jelkép, ha Dessewffy Emil 1858-ban az elnöki székben megtagadja annak az abszolutista rendszert bíráló, nagyhatású levélnek felolvasását, amelyet Széchenyi az Akadémiához intézett. E korlátok lehulltak. Legyünk tisztában vele: senki sem félti vagy fájlalja többé a főnemesség, ós általában a régi magyar uralkodó osztályok porrálett pozícióit. A mai marxista szerzők közt is eltérő, néhol ellentétes álláspontok alakultak ki abban a kérdésben, hogy pontosan mikor, meddig ment el Széchenyi, egyes javaslatainak mi a konkrét jelentése. A lényeget azonban Barta István76 b és nyomában a többiek helyesen látják itt: Széchenyiben az a történelmi érdem, hogy előre ment; szárnyra keltette a magyar reformmozgalmat, ós nem az, hogy egy ponton, valahol az evolúció és revolúció határán megtorpant és nála haladóbb, őt túlszárnyaló társadalmi programok útjába igyekezett állni. Ezzel le is zárhatnánk a dolgot, ha a XIX. századi Magyarország független és egynemzetiségű ország lett volna, amely szigetként, önmagán belül vívhatja meg polgári forradalmát. De nem az volt, és így a Széchenyi-kutatást mérlegelve szólnunk kell a társadalmi átalakulás kérdése mellett röviden a nemzetiségekkel és a Habsburg-monarchiával való viszony kérdéséről is, tudva, hogy e három együtt, állandó kölcsönhatással jelentkezett az egykorú politikában. Az újabb hazai kutatás abban is túlmegy a külföldi írásokon, hogy nem elégszik meg Széchenyi türelmes nemzetiségi álláspontjának puszta helyeslésével, sem egyes régi szerzőknek egyedül Széchenyi humanizmusára, emberszeretetére utaló magyarázatával, hanem behatóan vizsgálja, hogy milyen feltételek és motívumok határozták meg ezt az álláspontot. A polgári történetírás Széchenyi erkölcsi álláspontján túl még leginkább az erőviszonyok mérlegelésére vezette vissza politikáját mind a nemzetiségek, mind a Monarchia kérdésében. Nyilvánvaló viszont, hogy nemcsak az óhajok megfogalmazása, hanem az erőviszonyok felismerése is nagymértékben függ attól, hogy ki milyen társadalmi osztály látószögéből, milyen követendő politika szempontjából nézi a valóságot. Másként mérlegel az, aki csak a nemesség erejét számlálja Bécs ellen, és másként az, aki a nóptömegekre is támaszkodni kész. Maguk az erőviszonyok is mások az első és a második politika esetén. Vagy: a szabadon fejlődő magyar ipar és a radikálisabb haladás valamivel nagyobb nemzeti vonzerőt ígért, mint a kapitalizmus lassúbb, kerülőbb útja. Természetesen azért mind ilyen, mind olyan változatban objektíve is vannak erőviszonyok, nemcsak a szemlélődök alanyi elképzeléseiben, mint ahogy Széchenyi is sokban reális, létező veszedelmekre figyelmeztetett a német és szláv fazékhoz ütögetett magyar cserépedény emlékezetes példájával. Szekfű nézete azonban, hogy Széchenyi a Monarchiával és a nemzetiségekkel való egyenlőtlen konfliktus veszélyét felismerve, tehát pusztán az erőviszonyok mórlegelése alapján taktikai okokból akarta az egész reformmozgalmat megállítani a negyvenes években,7 7 nyilvánvalóan nem tartható többé, mihelyt felismertük, hogy nagybirtokos osztályérdekek mi szerepet vittek e megtorpanásban. Maga Széchenyi más csatarendet ajánlott a Kelet Népében: óvatosan megállni Bécs és a nemzetiségek frontján, ós a belső reformok terén előnyomulni. Ezt ő maga sem követte egészen, mert itt is fékezni kezdett előnyomulás helyett, de ha valaki erre azt válaszolná, hogy a belső reform dolgát sem lehetett annyira a másik kettőtől elválasztani, akkor ezzel nem Széchenyi mellett, hanem egész taktikája ellen érvelne. Néhány marxista szerző szerint Széchenyi azért nem követte Kossuthot a türelmetlen nemzetiségi politika útján, mert féllábbal a feudalizmusban állva általában nem jutott még el egészen a polgári-nemzeti programhoz. Arató Endre7 8 fejtette ki legutóbb részletesen, hogy a magyar középnemesség haladó politikát vitt, amikor a polgári átalakulásért harcolt, nemzetiségi álláspontja azonban helytelen volt; Széchenyié viszont, amely Széchenyi István válogatott írásai. Szerkesztette, magyarázta é9 a bevezető tanulmányt írta Barta István. Bpest 1959. — A bevezetés újabban az alább id. Széchenyi-téziseket figyelembe véve, némileg átdolgozott formában angol nyelven is megjelent: 1. Barta : István Széchenyi. Acta Historica VII. I960. 1—2. sz. és kny. — Ld. még Barta István: Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása. Történelmi Szemle 1960, 2—3. sz. 224—240.1. és kny ' " Szekfű Ovula : A mai Széchenyi. 13. 1. » Arató Endre : A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. I—II. Bpest. 1960. Széchenyi politikájának kedvező magyarországi és erdélyi román visszhangjára utal újabban I. Tóth Zoltán postumus munkája is: Az erdélyi és magyarországi román nemzeti mozgalom, 1790—1848. Bpest, 1959, 106. 1.
