Századok – 1962
Történeti irodalom - Széchenyi az újabb külföldi irodalomban (Ism. Kosáry Domokos) 275
282 TÖRTÉNETI IRODALOM 282 a reformról, az alkotmányos ellenzék szükséges voltáról,4 1 sőt ezt helyteleníti is, mint olyan taktikai hibát, amely hamar megbosszulta magát: mert így törhetett utóbb előre Kossuth sokkal veszedelmesebbnek bizonyult iránya.4 2 Dehát vigyázzunk: nem arról volt itt szó, hogy a meggondolt, hűvös Metternich és az „alkotmányos idealista"43 Széchenyi, e „politikai Hitzkopf" ( !)44 átmenetileg nem tudott közös nevezőre jutni egymással a követendő reform tempóját és mértékét illetően, ami sajnálatos, de érthető abból, hogy Metternich túl sietősnek találta, amit Széchenyi akart.4 6 Hanem a legmerevebb elvi konzervatív elzárkózásról, amely semmiből sem óhajt engedni, és csak akkor hátrál egy következő védővonalra, amikor az események már azon is régen túlhaladtak. Ha valaki a Széchenyi naplókiadásban közölteket elolvassa, hamar észreveszi, hogy az 1825 végén lezajlott vita (két személyes tárgyalás, két Széchenyi-memorandum) igazi háttere az volt, hogy Metternich az ijesztéstől a csábításig minden eszközzel el akarta téríteni a fiatal Széchenyit attól az iránytól, amelyet ő mindjárt az országgyűlés elején ellenzókies fellépésével, magyar beszédével, az Akadémia megalapításával és a „reunió" fiatal körének kialakításával kezdeményezett. Első tárgyalásuk után Széchenyi följegyezte,4 6 hogy bizonyos egyezések ellenére alapjában véve „ellentétes hitvalláson" vannak. A második után Metternich azt írta egy levelében, hogy kétféle magyar ellenzék van: a régi típusú, ez nem érdekes, és a „korszellemet" képviselő, új típusú, ez már veszélyes, ehhez tartozik Széchenyi és köre is.4 7 Második memorandumában4 8 Széchenyi előadta, hogy ő határozott ellensége minden véres forradalomnak, barátaival együtt őszinte híve a dinasztiának, de helyesli minden társadalmi osztály törvény előtti egyenlőségét, a képviseleti kormányformát, a nemzetiség fölemelését, és meg van győződve arról, hogy „az emberiség boldogsága a lehető legmagasabb művelődésben és felvilágosultságban (Aufklärung) rejlik". Amit Metternich, miután kísérlete nem sikerült, azzal továbbított az államtanácshoz, hogy fantasztával, bolonddal állnak szemben. Úgy gondoljuk, hogy e tényekből nem igen lehet pusztán sajnálatos félreértést kiolvasni a Metternich —Széchenyi idillben, magasztos teendőkért közös hevülésben, Srbik újabb, III. kötetében azonban szinte már párhuzamba állítja a két életművet, persze csak magyar vonatkozásban: szerinte Metternich, amennyiben gazdaságilag ugyan emelni akarta Magyarországot, de „meg akarta akadályozni a nyugati liberalizmus behatolását a régi magyar alkotmányos életbe", tulajdonképpen „hasonló, alapjában véve ellentmondásos úton haladt, mint a legnagyobb magyar".49 Mintha valóban ugyanazt akarták volna! Mintha nem Széchenyi nevezte volna a Metternich számára 1825 után (amikor már többtől is lehetett félni) egyszerre oly kedves régi (= feudális) magyar alkotmányt rozsdás szisztémának ! Mintha nem kellett volna Széchenyinek annyi időt és energiát pazarolnia a harmincas években arra, hogy egy-egy vállalkozásának sikere érdekében (miután közvetlen politikai javaslatokkal elutasításra talált) leszerelje, csapdába ejtse, megnyerje, vagy legalább ártalmatlanná tegye a nagyhatalmú kancellárt, akinek a jó ügy kedvéért végeérhetetlen bőbeszédűséget, hiúságát, egocentrizmusát is jó arccal hajlandó elviselni, — csak naplójának odavetett utalásaiból derül ki, hogy időnként mily nehezen ! Széchenyi taktikája, és az, hogy mindez egyazon társadalmi szinten, a bécsi arisztokrácia nem nagy színpadán, egymással ismerős, sőt rokon főúri családok50 szalonjaiban, az ott szokásos formák közt ment végbe: magában véve is megkönnyítette ezt a kissé idillikus ábrázolást, de még inkább talán az, hogy az ellenforradalmi korszak magyar történetírása maga is közelállt a Srbik-féle konzervatív felfogáshoz, és szintén a negyvenes évek hátráló, fékező, tragikus Széchenyijét hozta előtérbe a reformok merész kezdeményezője helyett. Szekfű megállapította ugyan, hogy Metternich nem pártolt reformokat, „a leglojálisabb Habsburg-alattvalót, Széchenyit is visszautasította, mikor ez reformkori pályája kezdetén személyes érintkezésben próbálta őt megnyerni annak, hogy a reform kezdő lépéseit a kormány támogatásával tehesse meg",5 1 — de azért nála is megfigyelhető a Srbik-féle eredményeknek akkori történetírásunkra többékevésbé általában jellemző átvétele. Szerzőink, kevés kivétellel, sema Habsburg-monarchia történetével, sem a Szent Szövetség-kori nemzetközi viszonyok kihatásával maguk " Uo. II. 554. 1. " Uo. II. 32. 1. " Uo. II. 554. 1. " Metternich nevezi így ! Nachgelassene Papiere IV. 235. sk. 1. *• Srbik : i. m. II. 469. 1. " Naplók. II. 644. 1. " Naplók. II. 700—705. 1. " Naplók. II. 705—711. 1. « Srbik : i. m. III. 109. I. 60 Vö. Jules Gesztesi : Pauline de Metternich. Paris. 1947. 11 Szekfű Gyula Magyar történet. V. Bpest, 1936 • 318. 1.
