Századok – 1962

Történeti irodalom - Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok (1945–1946) (Ism. Ságvári Ágnes) 270

274 TÖRTÉNETI IRODALOM 274 viszonyok az államhatalom másfajta átalakítását. A jövő kutatóinak tehát, akik a nemzeti bizottságok és a népi demokratikus forradalom során létrejött népi szervek történetét vizsgálják, sokkal nagyobb gonddal, körültekintőbben és a kommunista párt nagy történelmi szerepéhez méltóan alaposabban kell tanulmányozniuk az MKP állásfoglalását, a kommunista sajtóban megjelent nyilatkozatokat és a párt vezetőinek, propagandistáinak széles körben elterjedt írásait. E munka elolvasása után felmerül a kívánság: mutassuk meg, hogyan teljesítette a kommunista párt történelmi hivatását a népmozgalmak élén, hogyan formálta a néppel együtt, de annál meszebbtekintően a magyar társadalom arculatát. Mi tette a kis községek és járási székhelyek, tanyák és megyei központok sok vonatkozásban spontán mozgalmait egységessé, mi adott erőt akaratuk érvényesítéséhez? A felszabadulást követő első időszak legjellemzőbb politikai eseménye kétségkívül a kommunista párt nyílt színre lépése és befolyásának eddig ismeretlen méretű elterjedése volt. Ezt nemcsak a történetírók állapítják meg. így látták ezt már a kortársak is: „A remény a kommunistáknál volt, becsületes, kiálló embereknek ismerte őket a nép" (33. 1.). A szerző maga is felsorolja a kommunista kezdeményezés példáit (28 — 34. 1.), és megállapítja: ,,A helyi pártszervezetek megalapítói nagyrészt ugyanazok voltak, akik a helyi közigazgatást és a termelő munkát megindították." (34. 1.) Ezt a megállapítást nem fogadhatjuk így el. A kommunista pártszervezetek megalapítóinak és a népi bizottságok szervezőinek személye éppen azért volt azonos, mert ők a kommunista párt megbízásából a kommunista párt politikájának aktív részeseikónt dolgoztak. Erről tanúskodnak a kommunista párt Központi Vezetőségének iratai csakúgy, mint a megyei, járási bizottságok jegyzőkönyvei, a kerületi és községi ülések beszámolói, az instruktori jelentések százai. Kár, hogy a szerző idő hiányában már nem kutatta a kommunista forrásokat, és ezért egyoldalú, nem teljes következtetésre jutott. A kommunista párt céltudatos irányító tevékenységéről szólnak a kötet dokumentumai, amikor kronológiai sorrendben közlik, hogyan került sor a pártszervezetek felállítására a nemzeti bizottságokat megelőzően (38. 1.). A fent említett sorrend bizonyítja, hogy a tömegmozgalmak csakis a kommunisták tevékenysége nyomán és azzal összefüggésben bontakoztak ki. Ehhez kapcsolódik a nemzeti bizottságok tájanként való vizsgálata is. Balázs Béla már előtanulmányában az eddigi tapasztalatok alapján bátran leszögezi, hogy: ,,az általam bejárt vidéken a kommunista pártnak a Horthy-fasizmus idején mély kitéphetetlen gyökerei voltak a parasztságban. . ., de újszerű ós rendkívül izgalmas feladat a történész számára nyomon követni, hogyan élt tovább a kommunizmus eszméje, a kommunista mozgalom, a Tanácsköztársaság bukása után a parasztságban. . . hogyan őrizték, óvták a kommunizmust, a szabadság lángját a Horthy-fasizmus legsötétebb időszakaiban is." (Századok 1955. 6.sz. 843. 1.) Sajnos ezt a nagyszerű és a történelem által sokoldalúan igazolt gondolatot nem viszi következetesen végig, pedig a szerző szándékainak megfelelő hitelességgel bizonyíthatta volna, hogy a nemzeti bizottságok ott voltak erősek, a tömegmozgalom ott érte el célját, a szervezettség ott emelkedett a hatalom gyakorlásához szükséges fokra, ahol a kommunista mozgalom erős volt, ahol élt a forradalmi baloldali mozgalomnak eszmei befolyása, és szervezetileg tekintélyre tett szert. A szerző szerint ez a szervezkedés „inkább spontán megnyilvánulása volt a valósággal szoros kapcsolatban levő nehéz fizikai munkát végző emberek józan gondolkodásának, ösztönös emberségének, közösségi hajlamának, és sok esetben nélkülözte a politikai tudatosságnak azt a fokát, melyet más. . . országokban a néptömegek elértek" (25. 1.). Tény, hogy más országokban szélesebb tömegek tették magukévá tudatosan a kommunista párt politikáját. Az is tény, hogy a kommunista párt politikáját a néptömegek „demokratizmusára, ösztönös emberségének" kibontakozására építette. De kommunista párt nélkül, amely szilárd világnézeti alapon határozott politikai célkitűzésekkel, a tennivalók konkrét programjával lép a tettek mezejére, nem öltött volna ilyen méreteket a népmozgalom, nem ért volna célt és törvényszerűen bukáshoz vezetett volna. Bár a szerző többször visszatér a kommunista párt kezdeményező szerepére, a befejezetlen munka adós maradt a válasszal. Spontán kibontakozó mozgalomról beszél,, mely „megelőzte" a kommunista párt felülről való összefogására irányuló munkáját. Majd a néptömegek öntevékenységéről ós az élükön álló „helyi kommunisták" működéséről (40—43 1.) szól. Itt vitába kívánunk szállni a szerzővel, aki nem mutatja meg kellőképpen és sokoldalúan, hogy a kibontakozó mozgalom élén mindenütt a kommunisták álltak, azok a kommunisták, akik a párt évtizedes harcaiban megedződve magukévá tették a népfront politikáját. Azok a községi kommunista vezetők, akikkel Balázs Béla beszélt, mind a kommunista párt országos politikájának helyi képviselői voltak. Népszerűségük kétségtelenül