Századok – 1962
Történeti irodalom - Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története (Ism. Benczédi László) 257
260 TÖRTÉNETI IRODALOM 260 Ezen a ponton vált át az elemzés intenzív mélységének a kérdése a vizsgálódási kör szólességének problémájába. Általában véve ugyanis, előnyére vált volna mind a magyarországi Habsburg-politika bemutatásának, mind pedig a Bocskai-felkelés átfogó értékelésének, ha a szerző esetenként bátrabb kitekintést adott volna a Habsburg-dinasztia uralkodása alatt álló többi országok és tartományok helyzetére, illetve fejlődésére. Ilymódon a Bocskai-felkelést szervesebben lehetett volna beilleszteni abba a folyamatba, amely a kezdődő Habsburg-fejedelmi központosítással (de még nem abszolutizmussal) Iszemben a tartományi rendek visszahatásaként, a Habsburg-császárság 1608. évi nagy válságában tetőződött, s magában hordozta, a birodalmi alakulás helyett, a középeurópai államok laza rendi szövetkezésének, vagy egy abból kinövő, más súlypontú birodalmi képződésnek a lehetőségét. A közép- és összeurópai viszonyok szélesebb kibontása, a nemzetközi vonatkozások e tágabb horizontú tárgyalása esetén (amire a monográfia adott tárgyalási rendjében főként a könyv 143. és 373. oldalán lett volna alkalom) a szerző kétségtelenül maga is arra a következtetésre jutott volna, hogy a Bocskai-felkelés végső történeti helyét ebben az összefüggésben kell keresnie. Meg kellett tennünk ezeket az észrevételeket annak figyelembe vétele mellett is, hogy Nagy László a Bocskai-felkelés katonai történetének bemutatását tűzte ki céljául. Utóvégre is, a jelen témánál élére állítva vetődik fel a kérdés: mi a magyarázata a felkelés idején a Habsburg-hadvezetés párját ritkító tehetetlenségének? E kérdésre a választ — a tizenötéves háború aktuális szükségletein kívül —, meggyőződésünk szerint, a Habsburg-császárság belviszonyai foglalják magukba. Jelen esetben tehát a Bocskaiszabadságharc összcsászársági, azaz — magyar szempontból — külpolitikai viszonylatai a szemben álló fél háborús kapacitásának par excellence katonai kérdéseként vetődnek fel. — De szükségesnek tartottuk aggályaink kifejtését annak tudatában is, hogy a monográfiában kifogásolt szemléleti hiányosságok némelyikében néhány évvel ezelőtt — az 1950-es évek első felében és derekán — a XVI-XVII. század története kutatóinak túlnyomó része is osztozott. Ami ugyanis marxista történetírásunk állagát illeti, ezekben a kérdésekben nem egyszerűen arról van szó, hogy az elmúlt években értékelésünk némely vonatkozásokban megváltozott — hanem arról, hogy szempontjaink gazdagodtak, szemléletünk, egészében véve, magasabb szintre fejlődött. "Ügy tűnik, hogy a részletek alapos, elmélyült kutatása közben a szerző sajnos nem fordított kellő figyelmet e szemléleti kérdések menet közbeni folyamatos tisztázódására. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a könyv erényei és hibái, történetírásunk mai helyzetében, figyelemre méltó általanos tanulságokkal is szolgálnak. Haladó, progresszív vonások és visszahúzó, regresszív tendenciák általában igen sokrétűen, ellentmondásosan fonódnak össze feudáliskori történelmünk különböző korszakaiban, s az összképet tovább bonyolítja, ha figyelembe vesszük az egyes mozgalmak igazságos vagy igazságtalan jellegét. Egy azonban bizonyos: egy-egy történelmi mozgalmunk megítélésénél — bármennyire igazságos indítékokból fakadjon is túlnyomó többségük — sohasem tehetjük meg kizárólagos mércéül a mozgalmat magát, vagy kiváltó indítékainak puszta jogosidtságát, mint ahogy erre a monográfiában bizonyos hajlandóságot látunk. Csak ha a történelem ösezmozgásába állítjuk be egyes felkeléseink sajátos mozgását, s ennek alapján tisztázzuk e mozgalmak belső tartalmi problematikáját, juthatunk biztos ítéletre átfogó és részlet-kérdésekben egyaránt. Bocskai korában az általános történeti helyzet sokkal összetettebb volt, semhogy történeti ábrázolásában mindazt, ami jó, előremutató és haladó volt, a szabadságharc táborába, viszont mindazt, ami rossz, visszahúzó és reakciós volt, azt egyszerűen a császári udvar politikájába koncentrálhassuk. Nagy László túlzottan is egyenesvonalúnak tünteti fel a szabadságharc előremutató tendenciáit, holott ezek, véleményünk szerint, csak az ellentmondások kusza szövevényén keresztül érvényesültek. E meggyőződésünket éppen annak érdekében hangoztatjuk, hogy a Bocskai-felkelés valóban nagy horderejű, haladó vonásait (elsősorban a szabadparaszti törekvések felkarolását, a hajdúság letelepítését), valamint a fejedelem történeti nagyságát, elfogultságoktól ós zavaró mozzanatoktól mentesen, igazán hitelesen és meggyőzően lehessen, a korabeli európai és magyar történelem egészébe állítva, felmutatni. Bírálatunkban elsősorban a könyv általános politikai-szemléleti problémáihoz kívántunk hozzászólni; a monográfia egyéb vonatkozásaival kapcsolatban befejezésül csupán néhány rövid megjegyzésre szorítkozunk. Az egyes hadműveletek és ütközetek katonai értékelései általában alaposak és meggyőzőek. Külön ki szeretnénk emelni e téren az edelónyi ütközethez fűzött értékelés figyelemre méltó megállapításait (134—135. 1.). — Ahol viszont nagyobb óvatosságot látunk szükségesnek, az a hadműveletek tervezésének és tervszerűségének kérdése. Á harci cselekmények lefolyásánál a szerző — úgy tűnik — több tudatosságot feltételez, nagyobb jelentőséget tulajdonít a tervező-irányító
