Századok – 1962

Történeti irodalom - Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke (Ism. Fügedi Erik) 255

256 TÖRTÉNETI IRODALOM 256 oklevelek hibáinak feltüntetéséről és meg kellett elégednie azzal, hogy csupán az addig kiadatlan okleveleket hozhassa teljes szövegükben. Az első kötet címében a pápák és a császárok regesztáira hasonlított, de — amint arra már 1924-ben az első füzet ismertetésénél Hóman rámutatott — tartalmában attól eltérő volt, mert nem az anyag összegyűjtését és rendszerezését, hanem kritikájának kidolgozását tűzte ki célul. A kritika — amely nagy oklevélkiadásainkból szinte kivétel nélkül hiányzik — előfeltétele a forrásanyag tárgyi felhasználásának, ezért a „Szentpétery" középkori tárgyú tanulmányaink magától érthető tartozókává lett. Az első kötet folytatása (az utolsó füzét 1930-ban jelent meg) a történész közvélemény sürgető érdeklődése ellenére is csak több mint egy évtizeddel később, 1943-ban láthatott napvilágot, s ennek megvolt a maga természetes oka is. A kritikai jegyzék az eredeti oklevelek tanulmányozásán, autopszián alapult, s az első világháborút követő helyzet ezt a munkát nagymértékben megnehezítette. Pedig a második kötet anyaga még sokkal nagyobb volt mint az elsőé. IV. Béla haláláig Szentpétery 1750 regesztát készített, V. István uralkodásának (ifjabb királyságával együtt) ideje 550 regesztát tett szükségessé. Ráadásul ezzel a korral a diplomatikai vizsgálatok is kevésbé foglalkoztak, mint a X—XII. századi kancelláriával. Mindezek a nehézségek később csak fokozódtak, s így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1943-ban megjelent füzetet Szentpétery önálló névmutatóval látta el, mintegy kifejezésre juttatva ezzel, hogy munkájának folytatásában nem bízik. Az a tény azonban, hogy a Tudományos Tanács, ill. az újjászervezett Tudományos Akadémia a mű folytatását első tervébe felvette, arra késztette Szentpéteryt, hogy 1950-ben bekövetkezett haláláig a II. kötet tervezett 2. füzetének anyagát, IV. László 1279. augusztus 10-ig terjedő okleveleinek regesztáját is elkészítse. Es itt elsősorban arra kell rámutatnunk, milyen örvendetes tény, hogy az Akadémia nemcsak újjáalakulása, hanem Szentpétery halála után is biztosította a munka folytatását. A félbemaradt sorozatok sajnos régebbi irodalmunknak szerves tartozékát alkották (Csánki stb.). Félbemaradásukat sokszor azzal indokolják, hogy a megjelenés ideje alatt a sorozatok módszertanilag elavultak. Ez a kifogás ugyan bizonyos fokig a kritikai regesztákra is áll, de áll az a megállapítás is, hogy még a módszertani hibákkal rendelkező, de teljes sorozatok is sokkal jobban elősegítik új tudományos eredmények elérését, mint a csonkán maradt erőfeszítések. Az Akadémia által megbízott Borsa Ivánnak csak első pillanatra volt könnyű feladata. A nyomdaérett kézirat áttanulmányozása után világossá vált, hogy a tervezett füzetbeosztást (1272—1279, 1279—1290) nem érdemes megtartani, hanem Kun László valamennyi oklevelét egyszerre kell kritikailag megrostálni. (Ez az anyag mennyiségében is nagy, 1350 regeszta.) Szentpétery kéziratát tovább kellett folytatni ős az idők változásának, a körülményeknek megfelelően átalakítani. Az idők változása elsősorban a levéltári munka területén volt érezhető. Az Országos Levéltár ugyan a régi rosszat folytatva a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár mesterséges sorozatába sorolta a családi levéltárak, múzeumi törzsanyag és kisebb gyűjtemények Mohács előtti anyagát, de óriási lépéssel haladt előbbre, amikor az Óváry Lipót által megkezdett munkát folytatva elkészítette az oklevelek kiadói céduláit, s ezzel együttjárt az is, hogy Szentpétery előtt rejtve maradt oklevelek kerültek elő. tJj anyagot jelentett a mikrofilmgyűjtemény is, és ha egyrészt sajnálattal kell megállapítanunk, hogy néhány szlovákiai oklevél eredetiben való tanulmányozására nem kerülhetett sor, másrészt örömmel kell tudomásul vennünk, hogy az Országos Levéltár filmtára több \ij oklevelet hozott felszínre. A különböző levéltári munkák során részletesen kellett foglalkozni a középkori oklevelek regesztázásának kérdésével is, s ha ma még nem is beszélhetünk megállapodott gyakorlatról, az első úttörő lépéseket ezen a téren éppen Borsa tette meg. Szentpétery regesztái ui. nem annyira az oklevél tartalmát nyújtották, hanem — a célnak megfelelőbb — azonosítási alapot teremtettek. A fokozódó érdeklődés azonban már nem elégedhetett meg az azonosítással, hanem bővebb tájékoztatást kívánt, ami egyben azt a veszedelmet is felidézte, hogy a regeszták túlságosan bővekké válnak, szétfeszítik a Szentpétery megszabta keretet. A fogas kérdést Borsa úgy oldotta meg, hogy regesztájában „az oklevél valamennyi szereplőjének neve ós valamennyi helynév továbbá minden nem latin szó megtalálható legyen", s ettől csak olyan esetben tért el, ha egy ilyen elvek alapján szerkesztett regeszta az oklevél fordítását követelte volna meg (határjárás, vámszabályzat stb.). Ezzel az eljárással teljesen egyetértünk. Helyes volt az is, hogy a regeszta szövegében Borsa az eredeti írásmódot tartotta meg, nem egészen világos azonban, hogy a helynevek azonosítását miért kellett csak a névmutatóban megadni. Ha már elszánta magát a regesztaanyag átdolgozására és ha az azonosítás munkáját (a névmutató érdekében) amúgy is el kellett végezni, akkor éppen a kutatók munkájának megkönnyítésére záróelben a feloldott neveket is elbírta volna a regeszta. Megváltozott és bővült az oklevelek