Századok – 1961

Vita - Kelen Jolán: Két kritika kritikája 150

KÉT KRITIKA KRITIKÁJA A „Történelemtanítás" 1958. évi 5. számában és a „Századok" 1959. évi 2 — 4. számában Tömöry Márta megbírálta „Galilei-pör a XX. században" című munkámat. E kritikák kapcsán felmerülnek egyes elvi kérdések a népszerű, szemléletes történelmi irodalom lényegére, eszközeire, hangjára vonatkozólag, — főleg ezekkel szeretnék itt foglalkozni. Az utóbbi évtizedek történetének feldolgozása során messzemenően fel kell használni az események résztvevőinek visszaemlékezéseit mind a tudományos, mind a népszerűsítő irodalomban. Azt hiszem, van jogosultsága az olyan mépszerűsítő történeti irodalomnak, amelyben egy kortárs a társadalmi harcokat a maguk hevességében, a szereplőket a maguk egyéni mivoltában kísérli meg ábrázolni és nem kell rögtön rásütni a bélyeget, hogy az ilyen mű már regény, fantázia és fel sem léphet a történeti igazság igényével. Az a körülmény, hogy az író az átélt történeti esemény sajátos, idegeiben, emlékezetében élő feszültségét kívánja visszaadni, természetesen nem menti fel őt attól a kötelezettségtől, hogy az ilyen alanyi ábrázolás szilárd ténybeli adatokon nyugodjék. Hiba tehát az ilyen műveket eleve „tudománytalanoknak" bélyegezni, jobbára azért, mert hiányoznak belőlük — a lábjegyzetek. Ezen az alapon állapítja meg ugyanis kritikusom, hogy írásművemhez csak egyetlen dokumentumot használtam fel: a Galilei-pör bírósági anyagát. Ez részéről kissé könnyelmű állítás. Hiszen nekem is rendelkezésemre álltak a levéltári, rendőrségi, ügyészségi anyagok, a korabeli hírlapok, Halmi József gyenge kis brosürája stb. Azonkívül nem mulaszt ottam el azt a kellemes kötelességet sem, hogy a Galilei-pör ma is élő szereplőivel hosszú estéken el-elvitatkozzam az egyes momentumok hogyanja és mikéntje felett. Akikkel pedig már nem lehetett elbeszélgetnem, azok levéltári visszaemlékezésanyagát — amelyek hollétét szívesen közlöm — szintén szorgalmasan olvasgattam. Ez mind bizonyítható. Csak egy körülményt nem tudok bizonyítani, itt már személyes hitelemre .kell appellálnom, férjemmel: Kelen Józseffel és sógorommal: Korvin Ottóval folytatott beszélgetéseimet, amelyek minden szava élesen és kitörülhetetlenül bevésődött emlékezetembe. A források tanulmányozásának elmulasztását így igazán nem lehet szememre vetni. E forrásokat, a műfaj keretei között — természetesen a könyv jellegének megfelelő módon — lelkiismeretesen fel is használtam. Ezért némileg meglepett, amit a „Történelemtanítás"-ban olvastam munkámról: „Kár, hogy a szerző az irodalmi feldolgozást tekintette elsőrendű céljának és ennek kedvéért a korszak levegőjét kissé romantikusabbnak, veszélyekkel teltebbnek mutatja a valóságosnál. Gondolunk például arra, hogy a »gyanús« galileista diákok mögé állandó kísérőül botos, civilruhás rendőröket állít, vagy a további teendőket megbeszélő konspiráló diákokat egy r. kath. templom oltárlépcsőjén imádkozva tárgyaltatja, stb." Ezért óvja aggodalmas kritikusom a történelemtanárokat „a kiválogatandó szemelvényektől . . ., ahol a stílust és ábrázolást az ... említett sajnálatos sajátosság jellemzi". Ezeket „a botos, civilruhás rendőröket" a mi időnkben detektíveknek nevezték, jelentéseiket pedig detektívjelentéseknek, amelyek között ma is megtalálhatók a Galilei Kör egyes tagjait állandóan megfigyelők jelentései. A „romantika" itt tehát a hatóságok részéről gyakoroltatott. Hasonlóképpen sok visszaemlékezés szól arról, hogy a templomok jótékony félhomályát az alikori fiatalok szívesen használták fel nemcsak találkozóhelyül, hanem illegális összejövetelek színhelyéül is. Szaton Rezsőnek a Párttörténeti Intézet archívumában található visszaemlékezése még annak a sekrestyésnek a nevét is említi, aki szimpatizált mozgalmunkkal és ilyen találkozásainkat elő is segítette. E tény nem kevésbé hihető, mint az a másik, nem vitatott — közismert — tény, hogy első illegális