Századok – 1961
Vita - Kelen Jolán: Két kritika kritikája 150
KÉT KRITIKA KRITIKÁJA 151 összejövetelünket Giesswein Sándor pápai prelátus palotájában tartottuk, őméltósága személyes jelenlétében. Nem látom be, miért lehetne egy sekrestyés kevésbé haladó, mint egy prelátus. Kritikusom kétségeinek eloszlatása céljából még azt a történelmi tényt is közölhetem, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 5. kongresszusa 1907 nyarán Londonban, Lenin elvtárs részvételével, szintén egy templomban folyt le, amely eseménynek emlékét a Southgate road-i ódon templom falán ma emléktábla őrzi. A „Századok"-ban Tömöry Márta szememre veti, hogy nagyban merítettem a Galilei-per hadbírósági anyagából. Ez így is van, ez a per volt könyvem tárgya. Az akkori politikai erőviszonyokra igen jellemző volt az ügyészek, birák és védők minden szava. A védőbeszédek maguk pedig ebben a perben olyan érdekesek, szellemesek és szinte irodalmiak voltak, hogy hajlandó vagyok bevallani: könyvem legérdekesebb részét ezeknek a jóeszű és jószájú védőknek híven visszaadott beszédei, kitűnő replikái képezik — így „babéraim" jó részét nekik kell átengednem. Viszont ezek a szegény védők állandóan panaszkodtak, hogy a vádlottak nem engedik magukat védeni: ahelyett, hogy menteni igyekeznének vagy hagynák magukat, inkább felnagyítják a mozgalomban játszott szerepüket. „Egy zárt tárgyaláson hőst játszani oktalan cselekedet" — mondották. Ha tudták volna e hősök, hogy ennek a zárt tárgyalásnak minden szava évtizedeken keresztül visszhangzik, még jobban „kivágták volna a rezet". Most hadd szóljak pár szót itt erről a „rézkivágásról", amely kitételt Tömöry Márta annyira nehezményezi. Ezzel kapcsolatban felvetődik a népszerű történeti irodalom nyelvének, kifejezésmódjának kérdése. Bár szerintem a legtudományosabb történetírásnak sem árt, ha kissé megszabadul az immár beidegződött sémáktól, közhelyektől, — de a népszerű irodalomnak egyenesen kötelessége, hogy az átélés frissesége üssön keresztül stílusán. Különösen fontos ez a szereplők ábrázolásánál, akiket a maguk egyéni sajátosságaiban kell bemutatniok. Mikor kis könyvemet írtam, élénken álltak előttem a tárgyalt pör szereplői, barátaim, akikhez közel álltam — minden erényükkel és gyengéjükkel. Ezek a gyengeségek nem voltak olyan súlyosak, hogy cselekvésük fővonalát akkor kitérítették volna pályájukból, de kis egyéni hiúságoktól nem voltak mentesek. Emberi gyengeségeik ismerete lehetővé teszi az egyes cselekvő személyek árnyaltabb, reálisabb ábrázolását. Könyvem egyik hőse, Sugár Tivadar pl. derék, lelkes, áldozatkész fiatalember volt, de — és ebben a kortársak véleménye megegyezik — fiatal kora, még kialakulatlan jelleme nem bírta el azt a nagy dicsőséget, hogy egy haladó mozgalom élére került, hogy a lapok írtak róla, az újságírók fényképezték. így Sugár bizonyos hősies pózt öltött magára, nem „beszélt", hanem „szónokolt". A nehezményezett kifejezést, amely szerint „kivágta a rezet", magatartására jellemzőnek találom. Tömöry Márta feddésének oka az, hogy évtizedek multán egy kutató, aid előtt nem áll az élő alak, csak elvileg helyes és bátor hadbírósági beszédét ismeri, Sugár egyéni vonásait az aktákból tényleg nehezen érzékelheti. De a szavaknak nemcsak értelmük, hanem színezetük, érzelmi kicsengésük is van, az embereknek pedig nemcsak cselekvéseik, hanem egyéni, belső kötöttségeik is vannak. Sokszor éppen ez utóbbiak sikkadnak el a levéltári anyagokban. Ha Sugár Tivadar különben szimpatikus figuráját a hőst megillető szokványos szavakkal méltattam volna, így az megfelelt volna a hős absztrakt képzetének, de vesztett volna realizmusából és cseppet sem különbözött volna a pör többi szereplőjétől, hisz „mind hősök ők, mind férfiak" — Duczynska Ilonával együtt. Azt is higeyc el nekem Tömöry Márta, hogy minden ellenkező állítása dacára ezek „az életüket kockára tevő egyetemi hallgatók" nem beszéltek más stílusban, mint az életüket kockára nem tevők, és ugyanúgy vicceltek, nevettek, szerettek, lelkesedtek, szomorkodtak. Bemard Shaw Julius Caesarja Kleopátra jelenlétében tüsszent és az is beletartozik a kor élő elképzelésébe, hogy abban az időben még nem voltak zsebkendők. Pedig ő is elég nagy hős volt. Ha pedig kritikusom elolvasta volna a galileistáknak nemcsak törvényszéki beszédeit, hanem a kihallgatási jegyzőkönyveket is, tapasztalhatta volna, hogy ezek a fiatalok sok fölöslegeset is beszéltek össze, amig vallomásaik az egymással való érintkezés közben valamiképpen összerázódtak. (Egyedül két vallomás volt mindig következetes, pátosznélküli és érett : Jusztuszé, a régi, tapasztalt bolseviké és Kelen Józsefé.) Mindez azonban sem mit, sem von le érdemeikből, csak annyit jelent, hogy közehői minden hős kissé kevésbé hős. Óvakodjunk tehát a sematizmustól, a hamis pátosztól, amelynek semmi de semmi megjelenítő ereje vagy igazságtartalma nincs. Történeti szempontból komolyabb azonban mindaz, amit Tömöry Márta könyvemben „az ellenőrző vizsgálat" folyamán, amelyet „feltétlenül végre kell hajtania", politikai hibának bélyegez. Ezt írja:
