Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

MEGJEGYZÉSEK BÉVÉSZ IMRE: SINAI MIKLÓS ÉS КОКА С. MUNKÁJÁHOZ 147 törekvései, Révész által helyesen kielemzett minden hibájuk ellenére sem, voltak, legalábbis hatásukban, egészen és egyértelműleg negatívok. Nyilván Révész is érezte ezt akkor, mikor, már Sinai-könyve kéziratának elkészülte után megírt, a Bach-korszak egyházpolit ikáját tárgyaló tanulmányában, visszatekintve а XVIII. századra éles színekkel rajzolja le a protestáns világiak egyházkormányzati túlsúlyának kialakulását, hangsúlyozza annak negatív vonásait, Sinai értékelését illetőleg pedig — bár bíráló megjegyzéseit itt is megteszi — úgy érezzük, a Sinai életrajzban kifejtett álláspontnál jóval méltányosabb. Révész azonban akkor, mikor Sinai 1790—91-es szerepét a világi-rendi befolyással szembenálló episzkopalizmusa miatt egyértelműen negatívan ítéli meg (bár rámutat a nemesség társadalompolitikájának negatív oldalaira is), véleményünk szerint helytelen kiindulópontot használ, ő ugyanis 1790 birtokos középnemességét, ki nem mondva is, de lényegében 1848-ból visszatekintve értékeli, mikorra e réteg már eljutott a polgári forradalom szükségességének felismeréséig. Ez utóbbi perspektívából az államegyháziság és a papok autónomia-törekvései valóban joggal értékelhetők reakciónak. Valóságban azonban 1790 nemességének útja korántsem egyenesen vezet 1848-hoz,'hanem sok, az utat megtörő kanyarral, s e szakaszok mindegyike külön-külön vizsgálatot kíván. 1 790-ben a nemesség szükségszerű osztálykorlátai megbuktatják a nemzeti függetlenségi törekvéseket. Sinai ezzel szemben abban az egyetlen pillanatban, mikor valamennyire is számottevő politikai tényező szerepét játszhatja, elutasítja magától az államegyháziság lehetőségét. Öt év múlva, 1795-re, Sinai persze már sokkal egyértelműbb állást foglal el : a talajtalanná vált ember a világiak által szinte beletaszítva az udvar és általában mindazok karjaiba, akiktől még segítséget remél, valóban sokban vállalja az udvar szekerének tolását (bár éppen Révész által naivságnak tekintett egyes nézetei mutatják, hogy saját álláspontjának még sok elemét fenntartja). Ám ugyanekkorra hajdani nagy ellenfelei: 1790 függetlenségi jelszavakat hangoztató nemesei már szoros egységfrontban lesznek az udvarral. A felvilágosodott II. Józseffel szembekerült nemesség most olyan kompromisszumban egyesül Ferenc király ostobán reakciós kormányával, mely mindkét fél politikai felfogásának legreakciósabb vonásán, mélységes forradalomellenességükön alapul. S mely világosan megmutatja, hogy, ha 1790 nemessége az egyházigazgatásban egyértelmű győzelmet aratott volna, a református egyház egy évtizeden belül pontosan odajutott volna, ahová a legalább feudális osztályérdekektől kevésbé befolyásolt református papság irányítása alatt jutástól 1790-ben Révész olyan nagyon, de legalábbis Sinai szándékát illetőleg nem egészen indokoltan féltette. (Mint ahogy a XIX. század elejére egyes református egyháziak a katolikus unió felé hajló törekvéseiben is sokkal inkább e nemesi kompromisszumnak, mint Sinai ki nem is teljesedett hatásának eredményét kell látnunk.) E kompromisszum, alig néhány év után Sinai, szerintünk már erősen ellentmondásos, most pedig hajdan egymással is szembenálló ellenfeleinek reakciós szövetkezése által elárult alakját kedvezőbb megvilágításba fog-'a helyezni. Csaknem olyanba, mint amilyenben ma az ugyancsak az udvar felvilágosodott, jozefinista hagyományában hivő, s bár Sinainál világnézetileg, emberi jellemileg sokszorosan haladóbb és keményebb, de ebben az elárultságban vele mégis osztozó monarchista demokraták alakját látjuk. S ha Sinai mind emberileg, mind világnézetileg messze is áll attól, hogy legjobbjaik példáját követve, e kétértelmű helyzetből a végülis egyetlen egyértelmű megoldást választó jakobinus-szervezkedés tagjává legyen, — és attól is, hogy csatát vesztve legalább méltósággal vonuljon vissza, — az öregember töretlen akaraterejét, szívós harciasságát még akkor is csodáljuk, ha pereskedésének monomániákus szenvedélye, olykor ízetlen eszközei és stílusa tiszteletünket már alaposan leszállítja is. Révész bosszúsan nézi, mi elismeréssel, hogy az ellene felhozott kicsinyes és ízetlen konkrét vádakkal szemben milyen szívósan folytatja magasszínvonalú, de a szenvedélyektől olykor túlzásokba is ragadott elvi vitáját. A fentiek megvilágításában — véleményünk szerint — tehát Révész S inai-port -réja — jóllehet a szerző által Sinai ellen felhozott terhelő adatokat adatszerűségükben nem tagadhatjuk is le — revízióra szorul, legalábbis ellenfeleihez viszonyított értékelésében. Egyháziak és világiak az egyház irányításáért folyó harcában Sinai kísérletétől — éppen a társadalomtörténet szempontjából nézve — nem tagadhatunk el bizonyos pozitív vonásokat, ellenfeleinek álláspontját pedig — éppen a társadalmi haladás és elvhűség kérdésében — negatívabbnak látjuk. Révész beállításához képest Sinai alakját így, ha nem is pozitívabbnak, de feltétlenül ellentmondásosabbnak, jellemét (számos ellenszenves vonása ellenére is) legalábbis nem egyértelműen rosszhiszeműnek, bukását sok részletében tragikusnak kell mondanunk. 10*