Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

148 VÖRÖS KÄßOLY IV Révész mind itt, mind pedig megelőzően megjelent, a protestáns pátens korát tárgyaló művében ismét tanúbizonyságot tesz kiváló jellemábrázoló képességéről. A gazdasági-társadalmi erők harcának nagy elmeéllel kifejtett, finom ábrázolása mellett legnagyobb klasszikus történetíróink módszerére emlékeztetve rajzolja fel néhány biztos vonással az ezeket képviselő szereplők emberi vonásait, jellemét, s álütja elénk eleven, plasztikus portréikat is. Olyan ábrázolásmód ez, melyet újabb történetírásunkban egyre fájóbban nélkülözünk. E portrék alaposabb vizsgálata azonban felveti bennünk a kérdést: olykor nem indokolatlanul keserű-e ez az ábrázolásmód ós ábrázoltjainak jellemébe vajon a valóságban is ilyen elszomorító, csaknem kizárólagos mértékben vegyültek-e a nemegyszer visszataszító emberi tulajdonságok, nem utolsósorban a nyers pénzvágy és az önérdek hajszolása ? Nyilván befolyásolja ezt az ábrázolásmódot az a körülmény is, hogy szerző mindkét esetben olyan témákhoz nyúlt, melyek — mint Sinainál is láttuk — önmagukban is nemcsak ellentmondásosak, de azon belül is inkább negatívak, és így az őket képviselő jellemek is szükségképpen mutatnak kedvezőtlen képet. De még ezesetben is, ha Révész a Sinai-perről kialakított értékelésével mindenben egyetértenénk is, indokolatlannak találnók Sinai emberi vonásairól rajzolt, különben nem kevéssé művészi és plasztikus, e jellemvonások közül elsősorban azonban pénz vágyát, sőt kifejezetten kapzsiságát és rabiátus természetét kiemelő képét. Úgy véljük, hosszasan, példák során lehetne elemezni Révész e vonatkozásban S inai -val szemben egyoldalúan alkalmazott módszerét, de ennek illusztrálására itt csak három, különösen jellemző példát hozunk fel. Mindenekelőtt sajátosnak találjuk, hogy Révész már művének legelején, mikor Sinairól jóformán még semmit sem tudunk, időben sokkal közelebbeső dolgokat átugorva, azonnal részletesen tudósít bennünket Sinai anyagi ügyleteiről, lehetetlen indulatos természetéről, feleségének iszákos, lányának erkölcstelen, fiainak bűnöző, felesége rokonságának pedig undorítóan haszonleső voltáról: csupa, már az öreg Sinait jellemző, de akkoris elsősorban az ellenfelei által ellene összehordott vádhalmazból összeválogatott adat, — együttesen (és a könyv e helyén) valóságos captatio maie volent iae. Ugyanígy túlzottnak találjuk ahhoz a körülményhez kapcsolódó beállítását, hogy Sinai egyhelyütt a magyar episzkopalizmust azzal különbözteti meg az angoltól, hogy rámutat: az anglikán püspöknek közjogi méltósága és hatalmas vagyona van, míg a magyarnál (még ha előbbi megvalósulna is) utóbbi hiányzik. Ez kétségtelen tény, mely még akkor is az maradna, ha a református superintendensek megkapták volna az 1790-ben éppen egyes világiak által javasolt, két ló tartására elégséges feudumot. Érthetetlen tehát, hogy Révész miért mutat rá rögtön ebben is Sinainak az episzkopalizmust egyéni meggazdagodásra felhasználni kívánó törekvéseire, illetve hátsó gondolataira, s főleg érthetetlen, hogy a későbbiekben miért hivatkozik e feltételezésére már valóságos tényként. S feleslegesnek érezzük végül azt, hogy Révész a már 66 éves Sinai egyik, az uralkodó támogatását kérő és ennek érdekében „a sir szélén álló öregségét" felhozó folyamodványát szükségesnek látja azzal (a leleplezésnek szánt) mondattal kommentálni, hogy hiszen ezután Sinai „még 12 évig élt!" Jellegzetesnek látjuk még, hogy míg Révész Sinai majd minden lépésénél rámutat annak valamely alapvetően alacsony indítékára (kapzsiság, karrierizmus, izgágaság) (csupán történetírói forráskutatói tevékenységét omlítve méltó kegyelettel), sőt Sinai párthíveit is mindig — kétségtelenül igen plasztikusan ábrázolt — jellemükben igyekszik kompromittálni (erre külön tanulságosak például a Halmi István debreceni esperes minden említésénél feltűnő, végül már époszi jelzőként ható kitételek), addig emberi jellemükben hasonló részletességgel — Domokos Lajost kivéve — sehol sem ábrázolt világi ellenfelei minden hibáját csakis osztálykorlátaikra vezeti vissza. Eltekintve attól a furcsa végeredménytől, hogy így míg a paraszt származású s anyagilag ténylegesen legfeljebb jobb kisbirtokos szintjén állt Sinaitól rossz néven veszi, hogy sehol nem mutatja ki szimpátiáját az elnyomott jobbágysággal szemben, eddig azt személy szerint Sinai egyetlen, valóban nagybirtokos ellenfelének sem rója fel,— ilyen beállítás végül már könnyen oda is vezet, hogy az olvasó a személyiség szerepét az azt mozgató társadalmi erők rovására hajlamos lesz túlértékelni (amire már a világiak és egyháziak harcának az ügy ábrázolása során megfigyelhető háttérbe szorulásánál rá is mutattunk). * Ha a fentiekben talán túlságos hosszasan, s főleg kritikusan foglalkoztunk is Révész Imre könyvével, látszólag talán túlságos súlyt fektetve műve véleményünkkel ellentétes részleteinek taglalására, ez a könyv érdeméről és jelentőségéről megjegyzéseink elején elmondottakat nem módosíthatja. Révész kétségtelen érdemeként kell tekinte-