Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

146 VÖRÖS KÁROLY törekvő elemeiről legjobban akkor győződbetünk meg, ha Sinai törekvéseit ellenfelei ekkori felfogásához mérjük. A világiak 1790—1791. évi leplezetlenül feudális, s a református egyház rendi egyházzá alakításából származó politikai és anyagi előnyök által is éppen ezt a feudalizmust erősíteni akaró törekvései — melyek csupán felfelé, az abszolutizmus ellen használtak felvilágosodott ideológiát, azon túl azonban lefelé, a parasztság felé már nem — módosítják a világiakkal szembeforduló Sinainak Révész által teljesen negatívan megrajzolt képét is. Révész ugyanis Sinaival szemben túlságosan nagy hangsúlyt helyez a nemesség nemzeti függetlenségi törekvéseire, holott világos, hogy mivel a nemesség ezt a politikát a feudalizmus fenntartásával köti össze, e politika már eleve éppen olyan illuzórikus, mint Sinai az egyházat a semmihez nem kapcsolódó harmadik út felé vinni kívánó törekvései. A másik fél, az udvar, kétségtelenül szintén feudális erő, ám a fedalizmusnak pillanatnyilag már egy modernebb válfaját képviseli. Felvilágosodott vallás- és társadalompolitikájának ismeretében a Révész-féle Sinai-portré negatív vonásai így éppen hogy tovább enyhülnek. Mert egy olyan társadalmi réteg részéről, mely a nemesi politikát alapjában és elsősorban nem nemzeti függetlenségi, hanem feudális oldaláról ismerhette meg, nem tudjuk egyértelműen negatívumnak tekinteni —- mint ahogy objektíven sem egyértelműen az —, ha ezzel szemben a felvilágosodott abszolutizmushoz fordul segítségért. Különösen akkor nem, ha — mint az 1790-ben történik — a művelt monarchiste, demokraták még teljes joggal várhatták II. József felvilágosodott kormányzatának folytatását attól a II. Lipóttól, kinek toscanai kormányzata éppen felvilágosodott vonásai folytán örvendett Európa-szerte jó hírnévnek. Távol áll tőlünk ezekután az, hogy Sinait a fenti mérlegelések végeredményeképpen pozitív alaknak akarjuk beállítani, átértékelve ezzel a Révész kutatásainak eredményeképpen kialakult képét. Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy bár részleteiben Révész eredményeit csupán néhány ponton lehet vitatni, addig végső következtetései, melyek — bár kétségtelenül hangsúlyozva a nemesség negatív vonásait is — e nemességgel szemben mégis Sinait marasztalják el, nem teljesen indokoltak. Úgy látjuk ugyanis, hogy ahhoz a képhez képest, melyet Révész mindkét félről rajzol, Sinai a fent már ismertetett szempontokból valamivel pozitívabb és semmiképpen sem oly igen rosszhiszemű, a nemesség pedig valamivel még negatívabb szerepet játszik. A magyar református egyház e nagy perében így egyik fél sem hányhat semmit a másik szemére, s hogy e helyzet a felek egyértelmű megítélését végeredményben mennyire lehetetlenné teszi, azt legjobban akkor látjuk, ha a magyar református egyház 1791 után — már a Sinai mozgalmának felszámolását követő időben —- megtett útját vesszük vizsgálat alá. Révész az 1791. évi budai zsinat az egyház világi irányítását biztosítani akaró kánonainak királyi meg nem erősítésében — egyszersmind helyesen mutatva rá a Habsburgok egyházpolitikájának az egyházon belül bizonytalan helyzetek, és így állami beavatkozásra mindig alkalmas ürügyek fenntartását kedvelő vonására — látja a most következő időszak súlyos egyházi problémáinak forrását. Egyértelmű, királvilag is jóváhagyott egyházi törvénykönyv hiányában így vált lehetségessé a továbbiakban is, az egyház világi felsőbbségével szemben időnként az udvar segítségülhívása. Ha azonban meggondoljuk, hogy a magyar református egyház előtt, a Sinai különben talajtalan harmadikutas koncepciójának bukása után, csak az államegyházzá vagy a rendi egyházzá válás útja állott lehetőségként, egyszerre nem tudjuk oly nagyon sajnálni azt, hogy sem udvar, sem nemesség nem volt elég erős az egyház egyértelműen saját hatalmába kerítésére. Bármelyik fél teljes győzelme ugyanis — hogy más példát ne mondjunk — teljesen lehetetlenné tette volna a református egyháznak több mint félévszázaddal később, a protestáns pátenssel, annak államegyházi és iskolapolitikai reakciós törekvéseivel szemben polgári és nemzeti szempontból végeredményben haladó kiállását. Az államegyház természetszerűleg kezdettől fogva eszközévé lett volna e politikának, nyíltan rendi egyház pedig (a nyílt rendi politika végeredményben 1848-ban megbukván) korántsem számíthatott volna harcában olyan méretű tömegbázisra, mint amilyennel a pátens ellen harcoló egyház végül is rendelkezett. (Eltekintve attól, hogy az a lengyel rendi fejlődés, melynek protestáns egyházi vetülete az 1791-ben a világiak által nagyban mintául vett disszidens kánonokban mutatkozott meg, a parasztságot teljesen szembeállítva a nemességgel, utóbbi nemzeti szabadságharcát 184ü-ra majd 1863-ra a parasztsággal szövetkezett idegen abszolutizmusok prédájává tette.) Azt, hogy a magyar református egyház helyzete ily módon némileg bizonytalan maradt, az adott helyzetben tehát pozitívumnak kell tartanunk, — újabb bizonyítékaként annak, hogy Sinai szintén ilyen irányba mutató (csak az így önállósult egyház fölé erős papi vezetést is kiépíteni akaró)