Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

MEGJEGYZÉSEK RÉVÉSZ IMRE: SINAI MIKLÓS ÉS KORA C. MUNKÁJÁHOZ 143 majd utóbb ugyanilyen fiának professzorrá tételében; az eredetileg lelkészképző intézményként alakult kollégiumok tanrendjének a világi értelmiség képzése igényeinek megfelelő átalakításában; a kollégiumok fenntartását szolgáló alapítványoknak az egyházigazgató nemesség anyagi támogatására történő felhasználásában; a pap-marasztás rendszerének fenntartásával a sok helyütt nyomorúságosan élő falusi papságnak a megerősödött helyi kuratoriumok által képviselt nemesi és gazdagparaszti osztályérdekeknek történt fokozott kiszolgáltatásában. E fejlődés végpontját a nyolcvanas évek végére az egyház feletti világi, mégpedig Révész szerint „brutális őszinteséggel" kifejezett rendi befolyást igen szélesen — mint Révész meghatározza: fölényesen — biztosító, un. lengyel dissidens kánonok egyházi törvényerőre emelését célzó törekvések jelzik. Olyan út ez, melynek végén így a magyar református egyház rendi egyházzá válása áll. Hogy a református papság jelentős része az egyház igazgatásának ilyen rendivilági túlsúlyt biztosító irányzatával már kezdettől fogva sem igen értett egyet, az aligha lehet kétséges. Hiszen az új irányzat fokozottan kiszolgáltatta őt nem elsősorban a paraszti hivek tömegeinek, hanem a földesuraknak, helyi kisnemességnek, vagy a falvak, mezővárosok gazdagparaszti kuratóriumainak, melyekkel szemben most már az ugyancsak az urak érdekeit képviselő superintendentiánál sem találhatott oltalmat. Ez az új helyzet nyilván különös erővel érintette a papság plebejus-származású, elég nagy számot kitevő részét (kiknek nevében még a földesúri nyomásra végül Sinai ellen szavazó szilágysági egyházmegye papjai is a világiak szemére hányják az alacsony származású papság feletti hatalmaskodásaikat). De erősödő értelmiségi öntudatában sértette ez a helyzet a papság egészét is, hiszen köztük nagy számmal voltak külföldet is megjárt emberek, s amellett a pap hivatása a református egyházban mindig jóval inkább sajátlagosan értelmiségi jellegű, mint a funkció méltóságát a személy egyéni tulajdonságaitól és képességeitől függetlenül is biztosítani képes katolikus egyházban. S hogy a református egyházon belül a világi törekvésekkel szemben a papok részéről lehetett is ellenállás, azt több jel világosan sejteni engedi. Ilyen az 1762. évi debreceni konstitucióknak éppen az e szempontból leglényegesebb kérdést, a püspökválasztást végülis meghatározatlanul hagyó, az egyháziak ós a melléjük rendelt világi elöljárók viszonyát pedig kétértelműén megfogalmazó volta. Ezekután nem meglepő az a körülmény, hogy a türelmi rendeletet megelőző tárgyalások idején már nyiltan beszélnek az egyházon belül a kyriarchikus és hierarchikus álláspont ellentétéről. Jellemzően mutatja ezt a debreceni traktus 1783. évi immár nyílt tiltakozása a világiak ,,despotismus"-a ellen, s az erre alkalmat szolgáltató ügy: a debreceni kispolgárság által kedvelt s a papság által is pártfogolt Béllyey Péter lelkipásztornak Domokosék részéről történt, rájuknézve azonban végülis kedvezőtlenül végződő üldözése. 1785-ben a superintendens-választásnál a papság már eléri a nyilván rendkívül kiélesedett ellentétek folytán is igen nagy számban szavazni akaró nemesség*szavazatainak csökkentését. A világiak befolyását azonban még ezalkalommal is igen jellemzően mutatja, hogy még a „potior patronus"-ok szavazatai címén elfogadott világi voksok száma is majdnem félezer. Ezekután még a debreceni professzoroknak a Domokos-féle Ordo elleni harcában is talán nem annyira csupán ortodox vaskalaposság ós felvilágosodott pedagógia szembenállását, mint inkább ennek az általános, egy konkrét esetben éppen várható elvi következményei folytán megmerevedett ellentétnek kifejezését láthatjuk, — s még talán a történetíró Sinainak Rákóczi, az ő szemében elsősorban nyilván rendi vonásaival szembetűnő szabadságharcát elitélő felfogását is erre vezethetjük vissza. Az általános papi elkeseredésnek talán legjellegzetesebb példája, hogy még a már említett piskárosi Szilágyi Sámuel superintendens is egyízben a kollégium elpusztításával vádolja a világi befolyást s a partiumi papságnak 1790-ben a superintondentiák jogáért indított akciójában kezdetben még azt a Hunyadi Ferencet is ott találjuk, akit néhány hónappal később maguk az urak fognak Sinai val szemben superintendenssé felemelni. S nem csodálkozhatunk ezek után azon sem, ha a Sinait elitélő egyházkerületi határozatot a Dunántúlon, ezen a világiak túlhatalmát az egész országban legjobban érző kerületben, a superintendens csak a világiak igen erős nyomására lesz majd hajlandó kiadni. De egész 1790-ig mindenképpen még lefojtott ellentétek ezek, melyek megoldásukként kifelé, a világiakkal szemben vagy az elvtelen behódolást választják (melynek a Sinai körüli harcban megmutatkozó s a jellemet korrumpáló ellenszenves példáira Révész élesen rámutat), vagy pedig olyan törekvéseket érlelnek, melyek a papságnak az egyházon kívül is intézményesen a világiakkal egyenrangú társadalmi helyzetet kívánnak biztosítani. (Ennek a törekvésnek eredménye lesz 1790-ben a partiumi papok a Bethlen Gáborféle, hivatal utáni automatikus nemesítésért történő instanciázása, és ezért fektet nagy súlyt maga Sinai is nemesség szerzésére illetve nemessége megerősítésére.) Az ellenállás nyilt kirobbanását azonban • sokáig egyelőre egzisztenciálisan, de morálisan is, lehetet-