Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

144 VÖRÖS KÁROLY lenne tette számukra az a körülmény, hogy a teréziánus ellenreformáció hosszú évtizedei alatt a nemesség kifelé valóban tőle telhetőleg a legmesszebbmenően védte az egyház ügyét is. (Ez az az időszak, melyben Sinai is még szorosan együttdolgozik Domokosékkal.) A nemesség hátbatámadásával a papság, önmagában képtelen lóvén ellentállni az ellenreformációs államhatalomnak, saját maga alatt vágta volna el a fát. A lelkek azonban egy ilyen alkalmilag nyíltan kitörő ellenállásra már elő voltak készítve, II. József egyházpolitikája pedig erre lassanként az alkalmat is megteremtette. Az abszolutizmus, melyet II. József a felvilágosodás ideológiájával itatott át, a feudális állam legmagasabb fejlődési fokát jelenti, melyet a már minden oldalról fenyegetett feudalizmus védelmében a politikai koncentráció maximális volta jellemez. Az állam ennek érdekében igyekszik korlátozni minden vele szembenálló politikai tényezőt, többnemzetiségű államban harcot indít a helyi nacionalizmusok alárendelésére, és ugyancsak a maximális politikai koncentráció érdekében hajlamos állampolgárainak (a feudalizmus határán belül) lehető egyenjogúsítására. Ennek a törekvésnek jegyében jönnek létre Magyarországon a császár nómetesítő, a rendiség megadóztatására irányuló, jobbágyvédő, és az értelmiség számának növekedését elősegítő, valamint új egységes közigazgatási apparátust teremtő intézkedései. Valláspolitikája az eddig elnyomott protestantizmust gyakorlatilag már csaknem egyenjogúsítja, ugyanakkor az eddig kivételes politikai előjogokat élvező katolicizmust igen keményen korlátozza (ugyanakkor utóbbi viszonylatában komoly kísérleteket téve az alsópapság sokszor nyomorúságos anyagi helyzetének megjavítására is). Olyan politika ez, mely összhatásában bizonyos fokig választóvízként hatott a rendiség, nemzeti függetlenség és protestantizmus fentiekben ismertetett hármas egységére is. Még erősebben közelítette egymáshoz a rendi és a nemzeti függetlenségi törekvéseket. De ahogy másfél évtizeddel ezelőtt Mária Terézia úrbéri intézkedései a parasztságot állították az udvar oldalára, úgy vonja most ki a protestáns tömegeket a rendiség és a nemzeti függetlenség vonzóköréből a türelmi politika. Az alig egy évtized alatt százával épülő vagy újra megnyíló protestáns templomok közül a hívők hálájának jeleként nem egynek falára kerülnek most fel a császár képei vagy a kétfejű sasos címerek és a világiakkal szembenálló protestáns papok előtt világosan felvetődhet (s így Sinai előtt is úgylátszik felvetődik) a kérdés: szükség van-e a világi urak ilyenméretű befolyására az egyházban akkor, mikor az annak jogcíméül szolgált egyházvédelem a tolerencia előtérbe nyomulásával egyre nélkülözhetőbbé válik. S nem lenne-e helyesebb a református egyháznak is (paraszti hivei növekvő loyaUtását követve) fokozottabban a felvilágosodott államhatalom felé fordulnia? Állam és protestáns egyház együttműködésére jó példa Erdélyben a XVII. század vége óta megfelelően kiépített s azóta is állandóan s zavartalanul működő szervezeti forma: az egyház felett királyi megbízásból tevékenykedő, protestáns világiak alkotta főconsistorium. A rendi egyházzal szemben ez mindenesetre az államegyház útja. De önmagában az udvar felé fordulásért, a nemzeti függetlenség gondolatának ilyetén háttérbeszorulásáért az így vélekedőket még nem lehet elmarasztalni: a monarchista demokratizmus illúziói olyan embereket is hatókörükbe vontak akkor, mint Kazinczy, Hajnóczy vagy Batsányi. 1790: rendi-nemzeti politika és abszolutizmus nagyerejű nyilt összecsapása számos, eddig csak lefojtottan lappangó ellentétet hoz napvilágra. Nem véletlen és csupán Sinai egyéni áskálódásain muló következmény ezek után az, hogy a református egyház belső ellentétei ugyancsak éppen ekkor, éppen a Tiszavidéken és éppen a Sinai-perben felszínre került problémák körül robbannak ki. III Ha most már a Sinai-pert ebben, az előzményei által alkotott, Révész által azonban összefüggéseiben figyelmen kívül hagyott folyamatba illesztve vizsgáljuk, Sinai szerepe és törekvései — úgy véjjük — némileg más megvilágításba kerülnek. Különösen akkor, ha — mint megállapíthatjuk — a magyar református egyházat — a fent már ismertetett utakon — rendi egyházzá, illetve államegyházzá tenni akaró nemesi, illetve udvari törekvések között 1790—91-ben Sinainak a rendi egyház ellen állást foglaló episzkopalizmusa — éppen a Révész által felhozott adatok szerint — ugyanakkor egyáltalán nem mutat államegyházi törekvéseket is; — holott az episzkopalizmus legnagyobb negatívumaként Révész éppen az anglikanizmusban ezzel szorosan együttjáró államegyháziságot látja. Emellett azonban — mint ugyancsak Révésztől megtudjuk — az államegyháziságért, a főconsistoriális szervezet egyidejű javaslásával, éppen egyes világiak: a dunamelléki egyházkerület vezetői és Teleki gróf szállnak síkra, előbbiek éppen Sinai-