Századok – 1961

Közlemények - Politisz; Janisz: Az osztályok szerepe az 1821. évi görög nemzeti felkelésben 118

134 JANISZ POLIÏISZ Igaz, hogy a görög felkelés hat évvel Waterloo után és a Szent Szövetség teljhatalma idején indult meg. De a reakciós királyok e szövetségéből folyó kedvezőtlen körülményt ellensúlyozta — az Oroszországba vetett reményeken kívül, melyekről fentebb már beszéltünk — az a forradalmasító hatás, melyet az Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában ós Latin-Amerikában zajló felkelések és demokratikus mozgalmak gyakoroltak Görögországra. Kivált a szomszédos Olaszországban kitört 1820— 1821. évi felkelések találtak nagy visszhangra. Ámde éppen a görög felkelésnek ez a korántsem véletlen egybeesése az európai demokratikus mozgalmakkal ellenkező irányú következményekkel is járt: erősítette a reakciós feudális és burzsoá hatalmak osztályszempontokból fakadó ellenségességét a görögországi nemzeti és egyszersmind demokratikus felkeléssel szemben. A görög felkelés kitörésekor a nagyhatalmak képviselői a laibachi kongresszuson éppen arról tárgyaltak, hogy milyen lépéseket tegyenek az európai forradalmi mozgalmak ellen. Ausztria, Poroszország, Oroszország ós Franciaország a Szent Szövetség tagjaiként vettek részt a kongresszuson, Anglia pedig megfigyelőkónt, de valójában aktívan belefolyt a tárgyalásba. Jóllehet nem nevezték nevén a görög forradalmat, az 1821. május 12-én záruló kongresszus határozatában elítélték. Ez a határozat többek közt kimondta: „Az uralkodók — semmisnek és meg nem történtnek tekintve minden erőszakos úton megvalósított reformot -— kellőképpen fognak eljárni Nápoly és Piémont esetében, valamint azokkal szemben, akik különböző körülmények között, de ugyancsak bűnös mesterkedések révén beláthatatlan következményekkel járó zavarokat idéztek elő Kelet-Európában." Th. Gordon 1832-ben megjelent „Görögország története" című művében a görög felkelés nehézségeivel kapcsolatban megállapítja, hogy ez a felkelés „a liberalizmus és a konzervativizmus között" Európa-szerte dúló szakadatlan harc közepette zajlott le. „Minthogy az egyeduralkodók, a szélsőségesek és a toryk döntő fölényben voltak — írja Gordon —-, s minthogy a Szent Szövetségben uralkodó szellem a görögöket anarchistáknak bélyegezte és elpusztításukat elismerésre méltó cselekedetnek minősítette, a görögök nem remélhettek védelmet, mert ebben az esetben a liberálisoknak alkalmuk lett volna, hogy ezt a régi világon aratott első diadalukként kürtöljék világgá." A görög felkelés ezek között a körülmények között olyan szimbólummá vált, amellyel kapcsolatban harc indult meg Európában a korabeli haladó és reakciós erők között. Két tényező járult hozzá, hogy a felkelés különösen nagy visszhangra és igen széleskörű rokonszenvre találjon: Egyrészt az ókori Görögországgal való kapcsolata, másrészt a zászlajára írott demokratikus és humanista eszmények, s az ezeket megtestesítő felkelők számos hőstette szárazföldön és tengeren. Olyan költők, mint Byron (aki az ostromlott Missolunghiban halt meg maláriában), Shelley, Goethe, Puskin, Victor Hugo, Lamartine és sok más író meg művész a küzdelem megindító hatása alatt megörökítették a felkelés egyik-másik epizódját, s igyekeztek a szolidaritásnak hatalmas mozgalmát életre hívni. Haladó szellemű emberek 32 országból (többek közt sok magyar), az úgynevezett „filhellének" elmentek Görögországba harcolni és meghalni a görög szabadságért. Érthető, hogy a görög nép nagy anyagi és erkölcsi erőt merített ebből a szolidaritásból, amely bizonyos értelemben nemzetközi jelleget kölcsönzött a görög szabadságharcnak.23 Miután 1826-ban Misszolunghi feláldozása nagy felháborodást keltett a közvéleményben, ennek hatására kezdett megváltozni a kormányok magatartása. Mint Mendelssohn-Bartholdy megjegyezte, a kormányok ráébredtek, hogy már nem lehet „hangtalanul eltemetni a görög mozgalmat". Az angol diplomácia, mely eladdig határozottan ellenezte Törökország bárminő gyöngítését, ettől kezdve fontolóra veszi egy olyan görög állam létesítését, ahol az övé lenne a döntő befolyás. Görögországi ügynökének, Mavrokordatosznak sikerült — mint másutt említettük — 1825-ben több görög vezetővel egy petíciót aláíratni, melyben a görög ügyet „önkéntesen Nagy-Britannia kizárólagos pártfogása alá helyezik". Végül azonban mégis csak az orosz—török háború és az 1829. szeptember 2-i drinápolyi béke után határozza el Anglia magát véglegesen arra, hogy új politikát kövessen „a nagybeteg Törökország" irányában. Marx ezzel kapcsolatban megjegyezte: „A drinápolyi békeszerződés aláírása előtt Lord Aberdeen és Wellington herceg . . . sohasem szándékozott Görögországból független királyságot csinálni ... A drinápolyi szerződés aláírása után a török birodalom helyzetét olyan veszélyeztetettnek és létét " Misszolunghi több kiserődje kiemelkedő külföldi szabadsághősök nevét viselte, többek közt Koáciuszko, Teli Vilmos, Franklin, Thököly, Skanderbeg nevét.