Századok – 1960

Krónika - Balázs Béla (1918–1959) (M. Somlyai Magda) 456

KRÓNIKA 457 fiatalok találkozásait. Ott volt a Petőfi-szobor koszorúzásánál, ott a Kossuth évforduló előkészítői között. Közben lázasan tanult. 1944 tavaszán a német tankok dübörgése még lázasabb tevékenységre ösztönözte. Az egyetemi ellenállás megszervezésén dolgozott, egész október végéig, amikor egy Rózsa utcai illegális találkozóról Horthy kopói el nem hurcolták. Embertelenül megkínozták; testét megtörhették, de forradalmi hitét, kommunista becsületét nem. A fizikai lét vagy nem lét határán került Buchenwaldba, s hogy e hitleri nemzetközi koncentrációs táborban életben maradt, az az itt összezárt, legkülönbözőbb nemzetiségű kommunistáknak volt köszönhető. Azoknak, akik a legbrutálisabb elnyomás, a legteljesebb kiszolgáltatottság viszonyai között is tudtak módot találni elvtársaik életének megmentésére. Erről a segítségről úgy tudott vallani Balázs Béla, hogy hallgatója csak arra gondolhatott: jó sorsa mentse meg attól, hogy valaha is kikerüljön a kommunisták nagy családjából s méltóvá és hasonlóvá akart válni azokhoz, akik egy fasiszta koncentrációs táborban is képesek voltak élő, eleven kommunista közösséget létrehozni. Ilyen múlt, a kommunista emberréválás ilyen iskolája után köszöntött rá 1945, a felszabadulás. Természetes, hogy ekkor is az első sorban találjuk — nem a jutalomosztásnál — hanem ott, ahol a hétköznapi élet ezer gondja, ezer nehézsége között kellett a kommunizmus nagy eszméi megvalósításáért küzdeni. Először a magyar-román barátságnak teremtett otthont, tevékeny harcosa volt az 1947-ben megkötött magyar-román egyezménynek. Majd a régi Keleteurópai Tudományos Intézetből újjászervezett Történettudományi Intézethez került. Nem kisebb feladattal — melyet mindenekelőtt saját kommunista lelkiismerete diktált —, hogy tevékeny harcosa legyen a marxista történettudomány megteremtésének. A maga képessége szerint harcoljon ezért; régi polgári történészek materialista világnézetre nevelésével; a marxizmust már magukénak valló, de tapasztalatlan fiatalok formálásával; a marxizmust —sokszor a proletariátus osztály-élményanyagának hiányában — dogmává merevítő nézetek elleni harccal; s végül, de nem utolsósorban, harcoljon a nézetek, a tények, a történelmi események marxista elemzésével, harcoljon műveivel. Nem egy emberre méretezett, nem is rövid időre szóló feladat volt ez. Ö maga is egy hosszú életre szánta programnak. Ami az első három feladatot illeti, a kezdeti években, mint az Intézet párttitkára, ezeknek elvégzéséből jelentős részt vállalt, mert ha akadtak is az Intézetben jószándékú segíteniakarók, gyakran eltévedtek abban az útvesztőben, amit ezek a problémák magukban rejtettek. S ha akadtak is támogatói, megértői, ez még nem jelentette azt, hogy Balázs Béla visszavonulhatott, helyreállítani egyre romló egészségét. Nem jelentette, mert a magyar népi demokrácia nehéz éveit élte — 1953—56-ot írtunk —, nehezebbeket, hogysem egy kommunista kiállhatott volna a sorból. Egyre küzdelmesebb évek következtek; elvtársai nem mondhattak le a benne élő, soha meg nem alkuvó forradalmi hitről. S mikor már ő és elvtársai megértették, hogy Balázs Béla csak úgy maradhat meg a kommunista mozgalom harcos tagjának, csak úgy maradhat életben, ha egy időre, míg — a Horthy terror által megviselt, s a szocializmus építésének gyorsan tovaröppenő több mint egy évtizede alatt egy pillantra sem kímélt, nap mint nap túlhajszolt — szívét, idegrendszerét rendbehozza, félreáll; akkor már késő volt. Örök fájdalom és lelkiismeretfurdalás a visszamaradottaknak ! Az emberek megnyeréséért, neveléséért nap mint nap folytatott, egész embert kívánó küzdelme a szó legnemesebb értelmében vett társadalmi munka