Századok – 1960

Történeti irodalom - The Renaissance 1493–1520 (Ism. Székely György) 409

TÖRTÉNETI IRODALOM 413' kell, hogy utalás sincs a cseh, lengyel, magyar, dalmát humanizmusra, annyira elismeréssel kell adóznunk a fejezet gazdag spanyol anyagáért (ez viszont a mi megfelelő irodalmunkban kiaknázatlan). Az alcalái hellenisták pl. már két évvel Erasmus görög újtestamentum-kiadása előtt adtak nyomdába egy görög újtestamentumot. De a humanizmus speciális terjedési nehézségeire is fény derül a spanyol földön. A több részre tagolt hatodik fejezet a művészetek helyzetével foglalkozik a korabeli Nyugat-Európában. (Képmellékletek sajnos nincsenek.) A képzőművészetekből a legtöbb teret természetesen Itáliának szentelték. Gazdag példatárral lép fel Wittkower az ellen a szkematizálás ellen, hogy a renaissance építészet az ókori építészet „újjászületése" lenne, s bizonyítja az antik elemek új funkcióját, egyes koraközépkori és bizánci elemek szerepét az új építészeti rendszerben. (Jobbára azonban csak szellemtörténeti magyarázatot ad.) A szobrászat és festészet ekkortájt fellelt klasszikus példáiról is azt jegyzi meg, hogy ezek teljesen új tartalom mintái lettek. Érdekesen fejtegeti a szobrászat és építészet fejlődésének összefüggéseit. A festészetben elsősorban vallásos művészetet lát, bár elismeri, hogy ezekben az ábrázolásokban is mennyire megnőtt az ember jelentősége. De főleg a vallásos szimbolikát elemzi, keresi. A Sixtus-kápolna festményeinek ilyen elemzése messze túlmegy azon a mértéken, ami még összefoglaló műbe való. A klasszikus mitológiából merített témák egész sorát is bemutatja a festészetben, de e témakör fontosságának túlbecsülésétől, a pogányság megújulásának elképzelésétől óvni kívánja az olvasót. Feltűnő, hogy Leonardo a nagy kortársakhoz képest milyen rövid tárgyalást kap. Az arcképfestészetben és művészetelméletben játszott úttörő szerepéről olvashatunk elsősorban. Nem elég elmélyült, amit a művészetelmélet kezdeteiről mond a szerző, sem amit a művészek társadalmi helyzetéről. A következő alfejezet Észak-Európa művészetét tárgyalja, ezen elsősorban Németországot és Német-Alföldet értve. Dürer, az ifjabb Holbein, Cranach, Grunewald pályáján, a németalföldi és francia festészeten mutatja be Ettlinger az új elemek felhalmozódását s az itáliai kapcsolatokat. A német és francia szobrászatról az építészetre tér át, amelyben a gótikus és renaissance-elemek átmeneti összekapcsolódását mutatja be jobbára német és francia példákon. (Prága és Krakkó egy-egy műalkotását a szerző csak megemlíti délnémet művészek ottani tevékenysége kapcsán, de az építészetében és festészetében oly jellegzetes átmenetet alkotó, e korban gazdagodó kutná-horai Szt. Borbála egyházról is szívesen olvastunk volna.) Az északi művészet átalakulásával kapcsolatos egyes német történetírók panaszát, hogy a német művészet idegen invázió áldozatául esett, Ettlinger nacionalista elméletnek minősíti. Rámutat arra, hogy a gótika akkor már a kimerülés jeleit mutatta, modorossággal fenyegetett. Kiemeli a német tájképfestészet úttörő jelentőségét. Figyelemreméltóan elemzi a renaissance és reformáció egybeolvadásának útját a német festészetben. A Spanyolország művészetét tárgyaló rövid alfejezet után következik a nyugateurópai anyanyelvű irodalmak fejlődésének ismertetése. Lawton igen gazdag anyagot mutat be a különféle műfajokból, de kiindulása az irodalom autonóm mozgásának felfogását sejteti.-A társadalmi fejlődés, a laieizálódás, a nemzeti monarchiák, az előreformáció tényezőihez kapcsolva ezeket a kérdéseket, az irodalmi megvilágítás mélyebb lehetett volna. Ennek híján lesz a szerző számára különös, furcsa dolog (171.1.) az itáliai irodalom alkotóképessége, az idegen inváziók évtizedeiben. Az olasz, spanyol, francia, német, németalföldi, angol irodalmak mellett jutott tere a skandináv, gael, breton, kelta irodalomnak is, holott ezek inkább a középkori néphagyomány talaján éltek, mint a humanizmusén ! A szláv országokat azonban elhanyagolja a fejezet, cseh vonatkozásban egészen tájékozatlan. A hetedik fejezetben Laffan a német birodalom-területi veszteségeiből, a Reichstagok gyengeségéből, az egyházi élet elvilágiasodásából indul ki. Rövid, de lényegbevágó gazdasági áttekintés következik. A római jog terjedése sem segítette a központi hatalmat győzelemre a fejedelmek fölött, a Sváb Szövetség sem jelentett határozott és tartós támogstást. Ilyen körülmények közt vártak sokat Miksa sokoldalú tehetségétől, de az általános adottságok és személyi korlátai miatt célkitűzése, a birodalom egyesítése a francia és oszmán hatalom ellen nem sikerülhetett. Laffan részletesen írja le a császári reformpolitika és külpolitikai vonalvezetés összefüggéseit és kudarcait (benne a svájci fejlődést). Miksa most saját családi hatalmát kezdte kiépíteni, házassági szerződésekkel és saját tartományainak belső reformjával, ki kerekítésével, centralizációs lépésekkel. De az észak-itáliai változásokat nem tudta a maga javára fordítani. A korszak maradandó eredményei a Habsburg-tartományokat összekapcsolni kezdő új intézmények. (De sajnálatos, hogy a fejezet mellőzte a fejedelmek és rendek viszonyának elemzését más tartományokban.) A befejező részben a Habsburg-tartományok keleti szomszédságával kapcsolatban azt mutatja be, hogyan küzdöttek a Habsburgok ez országok egyesítésének