Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
226 MÉKEI GYULA a másik fél, a szláv világ, a szerb—orosz—cseh imperializmusok előtti meghódolás árán tehettük volna, amiből előbb-utóbb ugyanaz következett volna, ami a vesztes háborúból: az ország felosztása ós a nemzeti rabság.''13 1 Nem igényel külön bizonyítást ennek az érvelésnek nacionalista tartalma/ Érdemes azonban felhívni a figyelmet, Szekfü módszerére, amelynek segítségével rá óhajtotta venni olvasóit arra, hogy a háborúba avatkozásunkat elháríthatatlan sorscsapásként, belenyugvással vegyék utólag tudomásul. A történeti múltra, az évszázados fejlődés során kialakult és éppen ezért — szerinte — „a mi bölcsességünkből meg nem változtatható" kapcsolatra hivatkozva nyilvánította elkerülhetetlennek, végzetszerűnek a háborúba lépést. Történetietlen vissza vetítéssel igyekezett elterelni a figyelmet a magyar uralkodó osztályok háborús felelősségéről. Fatalista belenyugvásra nevelt, arra tanítva, hogy a történelem folyamatát rajtunk kívül álló erők irányítják: ezekkel szemben az ember tehetetlen. Nemzeti gyűlölséget szított, amikor azt hangoztatta, hogy „az ország felosztása és nemzeti rabság" mindenképpen bekövetkezett volna. A soviniszta érzelmek felkorbácsolásával, gyengeségünk, elesettsógünk hangoztatásával igyekezett hangulatot kelteni a Habsburg-nagyhatalom restaurációja és a németekkel való szövetség mellett, a forradalmak és 1918 októberében kivívott függetlenségünk ellen. „Azóta, hogy a Monarchia utolsó közös külügyminisztere rideg gesztussal kiutasítá tőlünk a csődbe jutott szövetségest — írta —, azóta mi magyarok a szabadságnak olyan korlátlan fokára jutottunk, mint azelőtt talán soha, legföljebb a X. században, mikor a Lech-mezőn megveretvén, bezárult előttünk Nyugat kapuja . . . senki többé velünk nem törődött, míg csak Szent István nem jött és végképp bele nem illesztett bennünket a középeurópai egységbe. Aki azonban az összeomlás ideglázában is megtartotta történeti érzékét. . . ujjongás helyett a legmélyebb szomorúsággal konstatálhatta, hogy hirtelen jött szabadságunk csak a tanyákról kiszorult szegénylegénynek, a nádba vert bikának, az éhező téli farkasnak szabadsága, mert megszabadulva Középeurópától egyedül és testvértelenül maradtunk . . . Szabadok lettünk, elvérzett, tönkrement kis nép, szabadok, németül: vogeljrei. Akit bárki, ha erősebb, szabadon kirabolhat, levetkőztethet, agyonüthet. És az erősebbek jöttek is ... És a szabad nép határai mindinkább összeszorultak, a szegény magyarság tízezrenként hagyta el lakóhelyeit, kiűzve az új hódítótól és rohant a vér parancsától, a faji ösztöntől vezetve Nagymagyarországnak színmagyar, idegentől mentes térségeire." „Csonkamagyarország egészben véve ugyanaz a terület, melyet a hét magyar törzs ezer évvel előbb megszállott." „A középeurópai függéstől megszabadult Magyarország, saját erejére, saját gyöngeségére hagyatva, így esett vissza, és zsugorodott össze évszázadokkal, néhány nap alatt."132 Ebből a soviniszta uszítástól hevülő érvelésből önként levonhatta az olvasó a történetíró által óhajtott kozmopolita következtetést: gyengék vagyunk, tehát adjuk fel ismét függetlenségünket, önrendelkezésünket. Segítsünk visszaállítani a Habsburg-monarchiát, és fűzzük magunkat immár önként a Habsburg-hatalom járószalagjára. Szövetkezzünk a német nagyhatalommal és a vele kötött véd- és dacszövetség, sorsközösség vállalása, függő helyzetünk további növelése árán szerezzük vissza e két hatalom segítségével a trianoni béke révén a szomszédos új államalakulásokhoz került területeket az ott lakó nem-magyar népek fölötti uralommal együtt. 131 1. m. 202—203. 1. 132 1. m. 204—205. 1.
