Századok – 1960

Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180

SZEKFÜ GYULA TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉNEK; BÍRÁLATÁHOZ 181 tézise. Rendkívüli tehetsége a történeti összefoglalás avatott mesterévé tette. Átfogó szemlélete, a történeti folyamatokat — ha nem is mindig helytállóan — de minden esetben bonyolult összefüggéseikben és a sokféle összetevőnek egymásrahatásában ábrázoló színes előadásmódja, téves nézetein is átsütő meggyőződése, filológiai-kritikai forrásfeldolgozó módszere, hatalmas tárgyi felkészültsége, a társtudományok eredményeinek hasznosítása, vagyis a történetkutatás és történetírás komplex módszerei : ez ragadta meg Szekfü munkáinak szakértő olvasóját. Minderről bizonyára meg fog emlékezni az átfogó Szekfü-historiográfia. Semmiképpen sem mellőzheti majd annak említését sem, hogy a Marczaliszemináriumokban elsajátított filológiai-kritikai módszer a maga tisztaságában 1916-ig megjelent műveiben vehető legjobban szemügyre. Addig megjelent alkotásainak többsége számos, máig is érvényes tudományos eredményt érlelt. (Pl. Adatok Szamosközy István történeti munkáinak kritikájához [1904], Serviensek ós familiárisok [1912], hivataltörténeti tanulmányai stb.) Ugyanakkor azonban nem mulaszthatja el a historiográfiai elemzés — ha marxista igényű — azt sem, hogy rá ne mutasson a történetírói életműnek — elsősorban az 1916 után napvilágot látott művekben észlelhető — fogyatékosságaira, a módszerében rejlő veszélyekre. Aligha kerülheti meg azt a kérdést, hogy bár Szekfü Gyula kivételes tehetsége és ugyancsak nem mindennapi felkészültsége révén képes volt a történeti valóság egyes részleteinek megpillantására és ennek nyomán részletekben igen lényeges és helytálló megállapításokra, a nagy, az alapvető összefüggéseket mégis sorra hibásan ábrázolta, a helyes részletmegfigyelésekből rendre helytelen következtetéseket vont le. Különösen érvényes ez történetírásának 1916 és 1933 közötti időszakára, fő művei alkotásának idejére. Talán nem lesz fölösleges néhány példa bemutatása annak érzékeltetésére, miként ismerte fel helyesen a történelem folyamatának egyes részleteit és mint jutott a helyes részletfelismerésből helytelen általános következtetésekre. Észrevette, hogy Zápolyai János és I. Ferdinánd egymás ellen vívott harcai tulajdonképpen főúri ligák közötti harcok voltak. Megállapította: a nagybirtokos főurak háborúskodásainak az volt a fő célja, hogy befolyásukat minél nagyobb területre terjesszék ki; ezenkívül rabló vállalkozások révén — vagyonukat is gyarapítani óhajtották. Mégis arra az általános következtetésre jutott, hogy a főurak a török 1529. évi hadjáratának tanulságaként rájöttek arra: bűnös dolog volt a kettős királyválasztás és most már ők, a nagybirtokos főurak és főpapok ,,veszik kezükbe az egyesítés művét". 6k szorították Jánost és Ferdinándot a megegyezésre, ,,akik pedig a két király között pártállásuk változtatásából anyagi előnyöket nyerhettek, s így ha tisztán saját személyükre gondoltak vala, úgy inkább a kettős királyság és a fejedelemség állandósításán kellett volna dolgozniok"1 — írta a Magyar Történet-ben. Nen sokkal utóbb azonban már az olvasható a műben, hogy például Perényi Péter azért fáradozott a két király megegyezésének és a hatalom egyesítésének ügyén, mert ő maga szeretett volna király lenni a törökkel kötött egyezség alapján,2

vagyis iparkodása egyáltalán nem volt önzetlen. A továbbiakban Szekfü arról is beszámol, hogy a törökverő nagyurak kérték Ferdinándot, akit a török kérdés csupán spanyol és olasz vonatkozásban érdekelt: egyezzék meg Jánossal, hiszen az ország erejét egye. 1 Hóman Bálint—Szekfü Gyula : Magyar Történet. IV. k. (Első kiadás Bpest. 1928.) 28—31. 1. Az idézet a 30. lapról való. 2 Uo. 31. 1.