Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
182 MtóREI ÖYULA sítve könnyebben leszámolhat a törökkel. Ebben a két királyt koronázó nagyurak hazafias törekvését fedezte fel, akik mintegy hibájukat jóváteendő óhajtották helyreállítani az ország egységét, „mielőtt a török végképp rátenné a kezét széles területekre. Ferdinánd korának Mohácsot látó nemzedéke szívének minden erejével ragaszkodott az egységes, integer Magyarországhoz, a kettészakadás eltávolításához, tőle az erdélyi-magyar kettős koncepció, melyet a következő félszázad emberei megvalósítottak, mindvégig idegen volt. Az országrészek vérével és vagyonával felelőtlenül rendelkező kiskirályok ebben a nemzeti kérdésben érezték a felelősséget, mellyel a magyarság egységéért, államának önrendelkező fennmaradásáért tartoznak a történelem előtt; ez a mély politikai érzék volt az, melynek hatása alatt a magyar urak összebújtak, s félretéve egyéni érdekeiket, éveken át következetes nyomással kényszerítették a két királyt az egyesítő koncepció megvalósítására."3 Szekfü itt már teljesen figyelmen kívül hagyta kiindulópontjául szolgáló helyes megállapításait; a feudális oligarchákat belső háborúba szólító indítékot. Pedig az egység létrehozására irányuló törekvéseket ugyanaz a mozgató irányította: a főúri nagybirtok gazdasági és politikai hatalmának megóvása az általa birtokolt területen, illetőleg annak növelése, esetleg a királyi korona megszerzéséig. A török előnyomulása legtöbbjüket birtokaik, hatalmuk, talán életük elvesztésével is fenyegette. Török hódoltság alatt semmiképpen sem maradhattak meg olyan hatalmas kiskirályoknak, mint például Ferdinánd vagy János uralma esetén. Jórészt a nagyon is jól felfogott egyéni érdek vezette az oligarchákat egységtörekvéseikben és nem elsősorban a „mély politikai érzék", a „nemzeti kérdésben érzett felelősség", vagy az, hogy „e nemesség szívének minden erejével ragaszkodott az egységes, integer Magyarországhoz".4 A későbbiek során még részletesen ismertetésre kerülnek azok az okok, amelyek Szekfüt a nagybirtokosság apológiájára késztették. Itt egyelőre csupán utalás történik arra, hogy Szekfüt részben a nagybirtok történeti szerepének igazolására irányuló szándéka, részben a magyar birodalmi gondolat nacionalista eszméje indította a helyesen felismert valóság megmásítására, helyes kiindulópontja ellenére hibás végkövetkeztetés levonására. A jobbágyság helyzetét az ún. felszabadító háborút követő évtizedben a valóságnak megfelelően ábrázolta. Nem tévedett abban sem, hogy a Rákócziszabadságharc a magyar parasztság — elkeseredéséből fakadó — mozgalma révén lett nagyúri lázadásból nemzeti szabadságharccá. Világosan látta, hogy II. Rákóczi Ferenc mindvégig törődött a néppel és iparkodott enyhíteni sorsán, bár e törekvésében egyedül maradt. Az sem kerülte el figyelmét, hogy a felkelés katonai csődje — mint írja—az utolsó években részben azzal magyarázható, hogy a földesurak nem engedték katonáskodni jobbágyaikat, a szegény nép pedig nem látva a helyzetének gyökeresebb javulását, nem volt hajlandó többé fegyvert fogni.5 A szabadságharc bukásának fő okát egyrészt a modern haditechnika hiányában látta ós ez nep^tette lehetővé a döntő győzelmet a császáriak fölött, másrészt és főleg a nemzetközi viszonyok számunkra kedvezőtlen alakulásában kereste. A jobbágykérdés kezelésében és a jobbágyságnak ebből követ-3 Uo. 35—36. 1. 4 Ezt az állítást igazolják a IV. k. 181—182. lapjain felsorolt tények is. Szekfü igyekezett ugyan „nemzeti szempontok" leplébe takarni a valóságot, de a tényekben rejlő igazság áttört e leplen. 5 Magyar Történet VI. k. 40—41., 48—49., 62—63., 72—78. 1.
