Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Tanulmányok - Pamlényi Ervin: A Magyar Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáró 109
A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG KULTÚRPOLITIKÁJÁRÓL 115 elsősorban a haladó polgári realista irodalom és művészet hatalmas rezervoárjából kellett merítenie és nem tudott egyszerre pártos, szocialista szellemű művekkel előállni, amit még a 20-as évek végén is kommunista oldalról kissé szigorúan kértek tőle számon. Abban, hogy a diktatúra kultúrpolitikája néha vitatható értékű és kevésbé vitatható osztályszemléletű regényeket, színdarabokat és filmeket is publikált és hozott színre, abban, hogy formalista irányzatok is polgárjogot nyertek, sok egyéb tényező mellett, a legnagyobb részt a szocialista művészeti kérdések ilyen tisztázatlanságának rovására kell írnunk. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának azonban volt néhány hibája is, melyről ma szólanunk kell, és amelyről a hallgatás, amire az 1949 utáni években megvolt a hajlandóság történetírásunkban, inkább ellenségeink malmára hajtotta a vizet. A Tanácsköztársaság idején sokan voltak, akik a szocialista kultúrára való fordulatot — úgy látszik — egyik napról a másikra, kissé elsietve akarták végrehajtani. Nem látták világosai?, hogy az alapok lerakása a fontos, nem értették meg eléggé, hogy kulturális vonatkozásban nem lehet ugrásról beszélni és nem lehet az átneveléshez szükséges idő nélkül a teendőket egyszeriben az osztálynélküli társadalomhoz szabni. Egy másik ezzel összefüggő kérdés a proletárdiktatúra kultúrpolitikájának kultúránk haladó hagyományaihoz való viszonya. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának kultúránk haladó hagyományaihoz való kapcsolata — noha sok szép jele mutatkozott — nem volt teljesen kielégítő, haladó hagyományainkat ez az igazán nemzeti és hazafias kultúrpolitika nem tudta eléggé összekapcsolni a maga törekvéseivel. Szükséges ehhez — magyarázatul, nem mentegetésül — utalni arra. hogy ebben nagy szerepe volt annak a jogos felhábofodásnak és elkeseredésnek, mellyel a legszélesebb rétegek a letűnt uralkodó osztályok ellen, azok múltja ellen fordultak. Még olyan, egyáltalán nem szocialista író is, mint Krúdy Gyula, kemény szavakkal adott hangot ennek a felfogásnak „Új törtenelmet kell írni" c. cikkében : „Az új magyar kiábrándult legközvetlenebb őseiből, akik egy félszázad óta vezették, nevelték, végül romlásba taszították az ifjút" — írja, s kíméletlen kritikája során megmutatja, hogy itt „az igaz emberek a tömlöcökben rohadtak el és a leghitványabbak úsztak a felszínen". De része volt annak is, hogy a szociáldemokraták a forradalmat megelőző időkben nem végezték el a nemzeti kultúra felmérését, nem választották ketté a nemzeti kultúrát abban az értelemben, mint azt Lenin és az orosz bolsevikok tették, „Két nemzeti kultúra van minden nemzeti kultúrában — írta Lenin 1913-ban. — Van egy nagyorosz kultúra, amely a Puriskevicseké, Gucskovoké és Sztruvéké. De van egy olyan nagyorosz kultúra is, amelyet Csernisevszkij és Plechanov neve jellemez."* A magyar munkásmozgalom 1919-ig nem dolgozta ki — az oroszokhoz hasonlóan — a magyar történelem és kultúra demokratikus hagyományainak teljes vonalát, ós így nem tudta a proletárdiktatúra idején erőfeszítéseit ebbe a vonalba, amelybe beletartozik és amelynek addigi legmagasabb szintjét jelenti, eléggé tudatosan és programmatikusan beledolgozni. Ezt a feladatot csak a magyar kommunisták tudták a 30-as években elvégezni, és az ő akkori munkásságuknak volt köszönhető, hogy felszabadulásunk után kulturális * Lenin: Az irodalomról. Budapest, Szikra, 1949. 164. 1.
