Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - „A kapitalizmus fejlődése az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiban”. Nemzetközi munkakonferencia. Budapest 1958. december 10–13. (Kende László–Surányi Bálint) 927
KRÓNIKA 949 harcainak tetőfokát jelentő 1912-es esztendőt, a különböző politikai és társadalmi erők küzdelmét a növekvő gazdasági nehézségek és a háborús előkészületek talaján. A Szociáldemokrata Pártnak ebben az évben folytatott politikáját elemezve rámutatott, hogy ez bizonyos tekintetben előrelépést jelentett (az élesedő dinasztiaellenes jelszavak mellett az őszi nagy antimilitarista tüntetéseken feltűnt a köztársaság követelése is). Ugyanakkor a pártvezetőség lényegében megmaradva opportunista álláspontján, a tömegek radikalizmusát pusztán csak az uralkodó osztályok fenyegetésére, „meggyőzésére" akarta felhasználni. Ez az opportunizmus megnyilvánult a pártnak a nemzeti és nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjában is, amely — az osztrák párt állásfoglalásának megfelelően —- a Monarchiát „valamiféle polgári-demokratikus, de erősen szociális jellegű federatív köztársas ág"-gá kívánta átalakítani. A magyarországi állapolokat azonban -—- bár a nemzetiségek körében bizonyos szervezést a szociáldemokraták éppen ekkor indítottak meg — a „kulturális autonómia kiépítésére sem tartották még . . . elég éretteknek". Az 1913-as év eseményeire áttérve elsősorban azt hangsúlyozta az előadó, hogy a pártvezetőség — eddig politikájának szerves folytatásaként — meghátrált a hatósági terror elől, visszariadt a választójogért hirdetett általános politikai sztrájkszervezésétől, kiváltva ezzel a munkásság felháborodását. A jövőre kitekintve megállapította, hogy a legnagyobb kiterjedését közvetlenül a háború előtt elérő párt reformizmusát logikusan váltotta fel a háború alatti szociál-soviniszta magatartás, ugyanakkor azonban arra is rámutatott, hogy a szociáldemokraták és a polgári baloldal e korszakban kialakult kapcsolatait az 1918-as forradalom koalíciója teljesítette ki. Hanák Péter hozzászólásában kifejtette, hogy a szociáldemokrata pártellenzék fellépését 1908-ban nem lehet fordulatként jellemezni, mivel az 1807-es pártkongresszuson az ellenzék tevékenysége jellegében nem különbözött az egy évvel későbbitől. Felhívta a figyelmet arra a módszertani nehézségre, hogy az egyes szociáldemokrata vezetők egyidejű állásfoglalásai — mint ezt példákon bemutatta — gyakran ellentmondanak egymásnak. Mivel az egyes állásfoglalások nem tekinthetők így a vezetőség álláspontjának, nehéz a politika fővonalának megállapítása. A fenti példák alapján kétségbevonta az 1908-as fordulat általános jellegét. Kifejtette, hogy az 1910-es évek elején valóban végbement fordulat a párt politikájában, s az előző időszakban is helyes, hogy azt tendenciaként kimutatják. Erényi Tibor a pártellenzék kérdésében elfogadta a bíráló megjegyzést, s álláspontját úgy helyesbítette, hogy 1908 az ellenzék koncentrikus támadása éve. Elfogadta a politikai fordulat viszonylagosságát hangsúlyozó megjegyzést, valamint a módszertani észrevételt is, fenntartotta azonban azt a véleményét, hogy az 1910—11-es fordulat előjelei már az előadásban tárgyalt időszakban jelentkeztek. Mód Aladár elnöki zárszavában, megköszönvén a résztvevők eredményes munkáját, a vitatott problémák lezárása helyett -— azok további vizsgálatának szükségességét kiemelve — a megnyitó példája nyomán néhány elvi megjegyzést tett. Molnár Erikkel egyetértőleg hangsúlyozta, hogy mivel a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség követelménye nem mindig esik egybe, konkrét történeti kutatás során fel kell tárni a magyar történelem e téren problematikus periódusait, s ezekkel kapcsolatban fel kell számolni a nacionalista örökséget. A függetlenséget abszolutizáló burzsoá nacionalista felfogás elvetésekor azonban nem szabad megfeledkezni arról a lényegében helyes, a fasizmus elleni harc során kialakult marxista értékelésről, amely a Ilabsburg birodalomban élő népek többsége, így a magyar nép szempontjából is a nemzeti kérdés megoldását e népek társadalmi haladásának progresszív igényeként jellemezte. Mód Aladár a polgári radikalizmus és reformizmus nemzeti kéidésben elfoglalt helytelen álláspontja felújításának bizonyos mértékű veszélyét látta Sándor Vilmos előadásának azon megállapításában, amely az eddigi Magyarországrak a dualizmuson belüli függő és félgyarmati helyzetére vonatkozó terminológia egészében való elvetését javasolta. Egye-tértett ugyan a terminológia pontosabbá tételének szükségességével, de Magyarország {gazdasági és politikai helyzetét 1848 előtt továbbra is félgyarmati jellegűnek jellemezte, la dualizmus korában pedig Magyarországot függő országnak, félgyarmati vonások marad-Iványaival. Ezt részben a gyarmat fogalmának változatos tartalmával indokolta, részben pedig azzal, hogy „nem mondhatunk le az elnycn at ás, a nep szenvedése, gazdasági elmaradottsága igazi jellegének leleplezéséről anélkül, hogy forradalmi harcainak egyik feszítőjéről ne mondanánk le". Felhívta a figyelmet aria, hogy „különbséget kell tenni -állam és nép között" : az, hogy a magyar uralkodó osztályok uialrrat kaptak a nemzetiségek felett,,.a magyar nép egésze szempontjából nem enyhítette az ország függő helyzetét, f. 1848 megoldatlan problémáiból fakadó azon ellentmondásokat, amelyek kiéleződése nem utolsó sorban játszott közre az 1919-es magyar proletárforradalom létrejöttében". 12*