Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - „A kapitalizmus fejlődése az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiban”. Nemzetközi munkakonferencia. Budapest 1958. december 10–13. (Kende László–Surányi Bálint) 927

KUüNIKA 945 vétlen képviseleti jellegétől és hatásképtelenné tegye. Ε törekvés sikerét az intézmény története szemléltetően igazolja. Komoly kihatású járulékos szerkezeti hibának tekinthető az is, hogy a közös külügyminisztérium szervezetileg csak többszörös, bonyolult és torzító közvetítéssel állt kapcsolatban a belügyi kormányzattal. Ez az elszigeteltség nyilvánvalóan rontotta működésének színvonalál. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a hadügyigazgatás szóttagoltsága, amely adéquat kifejezője a félig parlamentáris, félig abszolutista rendszernek. Rátérve a közös minisztertanács ügymenetének és hatókörének vizsgálatára, az előadó megállapította, hogy „e szerv működését, határozatainak jogérvényét semmiféle törvény nem szabályozta", szerepe úgyszólván csak a „közös véleménycsere" a miniszterek között. Ismertette ezután a részvételt, jegyzőkönyvezést, tipikus tárgysorozatot, stb. érintő konkrét kérdéseket . Külön felhívta a figyelmet a jegyzőkönyvi betoldásokra és a jegyzőkönyvek átküldését kísérő levelekre, amelyeknek történeti érdekességét példákkal támasztotta alá, majd a jegyzőkönyvek forráskritikai értékelését adta. Végül kiélezett, példák alapján arra mutatott rá, hogy a gyorsütemű technikai fejlődés, amely elsősorban a hírközlés területén ment végbe, mennyiben élezte ki e bonyolult, n;házkes hivatali apparátus elavultságát, hasznavehatítl η-jógát ós annak veszélyét. A közös minisztertanács az utolsó évakben szinte kizárólag olyan kisszerű gazdaság i kérdésekkel foglalkozott, amelyeknek rendezését 1867-ben elmulasztották. A csőd hivataltörténeti jele a vezérkari főnök egyre inkább domináló szerepe a közös minisztertanácsi üléseken. A második napirendi pont tárgyalása Zsigmond László zárszavával ért véget. Az ülés elnöke felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy míg a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás kérdésének feltótlen azonosítása nacionalista hibákat eredményez, szétválasztásával a nacionalista túlzások kiküszöbölésére irányuló törekvés — ha nem veszik tekintetbe a szükséges disztinkciókat, így pl. a régebbi korok és a XIX—XX. század közti e téren jelentkező különbséget —- részint ökonomista szemlélethez, részint nagyhatalmi elnyomó törekvések igazolásához vezethet.. A „félgyarmati helyzet" kérdésének a vita középpontjába kerülését, valamint a magyar uralkodó osztályok összmonarchiai felelősségének felvetését a magyar történettudomány önkritikája és az 1956. évi ellenforradalom utáni ideológiai tisztulás eredményeként értékelte. Az elhangzott előadásokat jóknak és hasznosaknak minősítette. Sándor Vilmos egymondatos formulázási kísérletével kapcsolatban utalt a doktrinér kérdésfeltevés veszélyeire és a konkrét történeti vizsgálatokra hívta fel a kérdéssel foglalkozókat, llanák Péter előadásával kapcsolatban annak az aggályának adott kifejezést, hogy a 90-es évekkel kapcsolatban az előadó túlhangsúlyozta a válság kezdetére mutató jeleket és az ellenzék jelentőségét. Nem osztotta Hanák Péter azon felfogását sem, hogy a föderalizmus már a világháború előtti időszakban is a Monarchia szükségszerű összeomlására vezetett volna. A dualizmus történeti értékelését abban foglalta össze, hogy bár a független nemzeti fejlődéshez képest — amely azonban nem lehet minden értékelés feltétlen mércéje — szerepe negatív, voltak viszonylagos pozitívumai is. A harmadik témakör ülésén Mód Aladár elnökölt. A referátumok a nemzetiségi kérdéssel és a munkásmozgalommal foglalkoztak. A tárgykör első előadója Arató Endre ., A nemzeti elnyomás különböző formái Kelet-Európában és a magyarosítás a XIX. század első felében" című előadásában vitába szállt Szekfű Gyula azon állításával, mely szerint a többi kelet-európai nemzetiségi politikához képest a magyar középnemességé viszonylag mérsékelt volt. A magyar nemzeti-nyelvi mozgalom történetére visszatekintve arra mutatott rá az előadó, hogy abban kezdettől fogva összefonódott a pozitív patriotizmus a magyarosító nacionalizmussal, mind az irodalomban, mind a gyakorlatban. Az clmagyarosítási törekvések kudarcának oka — hangsúlyozta —- a külföldi párhuzamok vizsgálata révén válik érthetővé. Felvázolta a kelet-európai nemzeti elnyomás bonyolult struktúráját, hosszabban elemezte a törökök rendszerét, mint az összes közül a legsúlyosabbat, amely a nem-mohamedánoknak semmilyen jogait sem ismerte el, igen súlyos gazdasági terheket rótt ki és mélyen megalázta a lakosságot, s még görög egyházi és kulturális elnyomással is párosult. Míg a török ázsiai feudális rendszer a nemzeti különbségek fenntartására törekedett, a bizonyos polgári jelleget magán viselő porosz és orosz nemzetiségi politika beolvasztásra irányult. Ennek legerősebb formája a sziléziai kolonizációs germanizálás volt, de nem sokkal maradtak el tőle a Tengermellék, majd a század második negyedében a Poznani hercegség viszonyai sem. A poroszországi kis szláv népeknél (szerb, kasub, mazur) a beolvasztás jelentős „eredményeket" ért el. A lengyelekkel szembeni orosz beolvasztó politika az 1830—31. évi felkelés után indult meg nagy léptekkel. Az ukránok és bjeloruszok önálló nemzetiség voltát a cári rendszer