Századok – 1959
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - „A kapitalizmus fejlődése az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiban”. Nemzetközi munkakonferencia. Budapest 1958. december 10–13. (Kende László–Surányi Bálint) 927
942 Κ róni ΚΑ túlhaladott, megvalósíthatatlan célkitűzés volt," állapította meg már a józsefi kísérlettel kapcsolatban. A XIX. század derekán a feudális abszolutista rendszer keretében a birodalom számos, a polgári-nemzeti fejlődés különféle fokán álló nemzet laza államkomplexuma volt. A polgári forradalom feladata a feudalizmus alapjainak felszámolása mellett a nemzeti kérdés megoldása volt : meg kellett szüntetni az egyes nemzetek történetileg kialakult gazdasági és politikai függését, s megvalósítani az államhatárok által szétszakított népek nemzeti egységét. Ezek a feladatok végső soron a Monarchia szétesését tették szükségessé. Ε történelmi faladat megoldása azonban a problémák összefonódottsága ós ellentmondásossága miatt rendkívül bonyolult voll. A polgári fejlődés és a Monarchia léte kérdéskomplexumában hat különböző fő politikai irányzat bontakozott ki: a feudális-arisztokratikus föderal ist a; az abszolutisztikus centralista, az alkotmányos centralista; a polgári liberális föderalista; a magyar ^dualista; valamint a polgári demokratikus nemzet i republikánus irányzat. Ezek társadalmi jellegét és bázisát, elképzeléseiket és egymáshoz való viszonyukat felvázolva az előadó elemezte e csoportok magatartását a polgári forradalom küszöbén, a Monarchia súlyos válságának időszakában és a forradalom alatt. Mivel egyik irányzat sem tudta, a nagy összecsapás során döntő fölényre szert téve, koncepcióját és programiát — az általa képviselt osztályok uralmi igényeit — megvalósítani, az ellenforradalom győzelme után a Monarchiát fenntartani kívánó irányzat ok kompromisszuma volt csak képes a konszolidációra. A polgári forradalom alapvető vívmányait kénytelenségből jóváhagyó, de a feudális maradványokat védő, látszólag osztály- és nemzetfeletti neoabszolutista centralista rendszer csak elmélyítette a Monarchia válságát. Ennek a ténynek az SO-es évek végén bekövetkezett nyilvánvalóvá válása miatt a fenti irányzatok közül először az arisztokratikus föderalista irányzattal (Októberi Diploma), majd ennek kudarca után az alkotmányos centralista irányzattal (Februári Pátens) egyeztek meg az abszolutisztikus centralista körök. Az abszolutisztikus rendszer válságát azonban ez sem oldhatta meg. Az előadó ezután azokat az okokat elemezte, amelyek az osztrák-német burzsoáziát, az uralkodót és a vezető bürokrata réteget, valamint a magyar nagy- és középbirtokosságot 1861 és 1867 között a dualizmus elfogadásának útjára késztette. Ezeknek az osztályoknak és hatalmi rétegeknek a permanens válságtól kikényszerített kompromisszuma, jteljes programjukról való időleges lemondásuk terméke a dualista rendszer, amely a .Monarchiát az akut válságból kisegítette. A kiegyezés — mint ahogy azt a marxista -történettudomány megállapította — a polgári forradalom korszakának „felülről" való felemás lezárása, az elnyomott nemzetek feletti uralom megosztása, az osztrák-német lés a magyar uralkodó osztályok között. Az uralkodó osztályok érdekközössége a Monarchia, közös piacán és a kapitalisui fejlődésen alapuló kölcsönös gazdasági kapcsolataikon nyugodott. Emellett a dualizmus létrehozásának és fennmaradásának oka az, hogy az egész Monarchia — bár korlátozott — gazdasági fejlődését bizonyos mértékig lehetővé tette, valamint az, hogy a nemzetközi helyzet kedvező volt számára és hogy a demokratikus és nemzeti mozgalmak apálya következett be. A Monarchia alapvető belső ellentmondását továbbra is — csak úgy, mint 1848 előtt, de megváltozott formák között a „polgári forradalom befejezésére törekvő demokratikus népi és nemzeti erők és a dualizmus bázisát alkotó uralkodó osztályok közti ellentétek" képezték. Ezt egészítették ki a dualista államhatalmipolitikai rendszer· belső ellentmondásai, amelyek Magyarország belső önállóságának és a Monarchia nagyhatalmi állásának egymást sok tekintetben keresztező feltételeiből (alkotmányos biztosítékok, közös ügyek kezelése stb.) következtek : centralizmus — dualizmus — föderalizmus, illetőleg abszolutizmus — alkotmányosság. Ezen ellentmondások azt eredményezték, hogy a dualista rendszer következetlen formában mindezeket az elemeket tartalmazta, s így — akárcsak elődei — merevvé, politikai rugalmasságra alkalmatlanná lett. Szemléltetően mutatta ezt be az előadó az ún. „közös ügyek" problémájának jogi, formai és tartalmi elemzésével. A dualista rendszert elsősorban nem parlamentáris, hanem az elnyomó apparátus eszközeivel biztosították. Ennek főeszköze a csak az uralkodónak alávetett, nem nemzeti jellegű k.u. k. hadsereg volt, amelynek összetétele, felépítése, rendszere a dualizmus adott formájának védelmét szolgálta. Kiegészítette ezt a zömmel osztrák-német, végső soron polgári jellegű hivatali bürokrácia (amelytől a magyar tisztviselőapparátus lényegesen eltérő képet mutat), az arisztrokrácia, a klérus, valamint maga a dinasztia. Ezek •.ι hatalmi erők azonban - a dualista rendszertől függetlenül - általában a Monarchia, támaszai, s önmagukban, csak az elnyomó erőszakra bazirozva már a megelőző korszakban csődöt mondtak.
