Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Tanulmányok - K. Obermayer Erzsébet–Horváth István Károly: Macedóniai László. Egy humanista élete és működése a Mohács körüli évtizedekben 773

796 Κ. OBERMAYKR ERZSÉISET—HORVÁTH ISTVÁN KÁROLY Macedóniai László, a követség szónoka, ez alkalommal két beszédet mondott, melyek egyikét a császárhoz, másikát a birodalmi rendekhez intézte, majd küldői, a magyar és szlavóniai rendek nevében emlékiratot nyújtott át a birodalmi gyűlésnek. A beszédek — ha kevésbé enciklopédikus formában is — a nürnbergi beszédhez hasonlóan ismétlik a magyar ügy és az egyetemes kereszténység érdekazonosságát igazoló érveket. V. Károly császár itáliai sikereit, császárrá koronázását s tekintélyének gyarapodását úgy igyekeznek feltüntetni, mint a török végleges legyőzéséhez és a keleti impérium visszaszerzéséhez okvetlenül szükséges, s most szerencsésen létrejött előfeltételt. V. Károly azért kapta Istentől a nagy hatalmat s a különleges méltóságot, hogy az impérium christianum és a sanda religio benne méltó támaszra találjon. Ezen túlmenőleg megköveteli a török-ellenes nagy expedíció megszervezését a császár őseinek elkötelező nagy hírneve, maiorum . . . splendor et nomen immortale, s az a tény, hogy a magyarság bármely nemzetnél többet használhat az universa christianitas érdekeinek. Mindezek az érvek — mint mondottuk — a már korábban megfogalmazott gondolatokat ismétlik. Találunk azonban e beszédekben, különösen pedig az átnyújtott emlékiratban, a Libellus Supplicatoriusban, számos olyan — íőleg gyakorlati — érvet is, melyek a nürnbergi beszédhez képest novumot jelentenek. Ferdinánd magyar királlyá koronázása révén Magyarország a dinasztikus rokonság szálaival közvetlenebbül kapcsolódott a német-római császársághoz; s Macedóniai László nem mulasztja el, hogy erre s az ebből V. Károly császárra háramló kötelességre finom célzást ne tegyen. Ugyanakkor az előző évben Ausztriát ért török támadás is súlyt adott Macedóniai László érvelésének; hiszen a törökök Bécs ellen irányuló rohama történeti bizonyítékot szolgáltatott ahhoz a már jóval korábban megfogalmazott gondolathoz, hogy ha a Nyugat segítséget nem nyújt Magyarország megvédelmezéséhez, úgy saját bőrén fogja tapasztalni, mit jelent a török veszedelem. A rendekhez intézett beszédben Macedóniai László kertelés nélkül megfogalmazza a magyar rendek vádpontjait. Nyugat igazában soha nem segített a szerencsétlen országon: sem akkor, mikor a töröknek sikerült Belgrádot elfoglalnia, sem a mohácsi csata esetében, sőt a legutóbbi esztendőben sem, mikor a török már Bécs alá jutott, annak ellenére, hogy a magyar királyok állandóan figyelmeztettek a veszélyre, arra, hogy külső segítség nélkül a várakat s a folyókat megvédeni nem tudják. Akkoriban lehetséges lett volna a török veszély elhárítása anélkül, hogy maga Németország közvetlenül zaklatásnak legyen kitéve. Ez a helyzet most már megszűnt: a birodalmi rendeknek Magyarország megsegítése révén közvetlenül a saját biztonságukról kell gondoskodniok. Senki se háborodjék fel azon, hogy vannak a magyarok közt, akik a törökkel tárgyalásokat folytatnak. Ezeket egyrészt a félelem sodorta az ellenség karjaiba, másrészt az, hogy elvesztették a nyugati segítségbe vetett utolsó reménységüket is; de valójában nincsenek sokan s ha látni fogják, hogy a török-ellenes nagy expedíció létrejött, minden további nélkül csatlakozni fognak a keresztény seregekhez. így tehát kizárólag az expedíció megszervezésétől függ, hogy a magyarok a keresztény seregek rendelkezésére bocsáthatják-e az évszázados török elleni harcokban szerzett gazdag tapasztalataikat, vagy pedig arra kényszerülnek, hogy besorozva a török seregek közé, a pogány hordákkal együtt támadnak Ausztriára és Németországra; semmiképp sem szabad megvárni, hogy a török az elimilt év hadivállalkozása során szerzett veszteségeit kiheverje.