Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Heidegger; Herrmann: Die deutsche Sozialdemokratie und der nationale Staat 1870–1920 (Ism. Jemnitz János) 653

657 TÖRTÉNETI IlíODALOM alig beszél), elítélték a Versailles! szerződést és legális kereteket teremtettek a német hadsereg törzsállománya átmentésére. Heidegger megállapítása szerint az Ebért—Noskeféle politika lényegében kimerítette a „nemzeti" politika ismérveit — és nem véletlen, hogy a szerző e vezetők tevékenysége legpozitívabb oldalának azt tartja, hogy a forradalmi években gátat vetettek a forradalmi hullámnak, mivel meghallgatták a „nemzet másik részének" véleményét, de ami szerintünk jelentősebb volt, felhasználták a „nemzet másik részének" öklét, a hadsereget. A hadsereg, a szabadcsapatok segítségével törték meg a proletariátust — valósították meg azt a politikát., amelyet H. Heidegger a korabeli eredeti kijelentések alapján igy fogalmazott meg : „a proletariátus érdekeit alárendelték a nemzet érdekeinek". A szerző az élet igen sok területén kíséri végig a pártvezetöség forradalomellenes, a burzsoáziát védő politikai tevékenységét . Igen tanulságos az a fejezet, amely a munkás-és katonatanácsok szétveréséről — elhalasztásáról szól, vagy amelyik a szociáldemokrata kormány hadügyi politikáját ismerteti. A szerző külön-külön foglalkozik a nemzetgyűlés egybehívásávai, az alkotmány megvitatásával, a pártsajtóval, a pártélettel, Poroszország kérdésével, a szociáldemokrata pártnak a versaillesi szerződéssel kapcsolatos magatartásával — végül külön fejezetekben állított emléket F. Ebertnek, P. Scheidemann-nak és G. Noskenak. Az egyes fejezetek színvonala, értéke eltérő. A személyekről írott részek inkább hitvallásra, mint történeti feldolgozásra hasonlítanak. A szerző általában jobboldaliéi bírálja Ebért, Scheidemann és Noske politikáját, így felelőssé teszi őket azért, hogy a háború utáni években a szociáldemokrata sajtóban a marxista osztályterminológis. érvei újra időnként felbukkanhattak, amelyek riasztólag hatottak a polgári rétegekre. Ugyancsak kifogásolja azt is, hogy a sajtóban hadseregellenes, a hadvezetőséget hibáztató és felolősségrevonó cikkek jelentek meg, amelyek a tisztekec a jobboldali szélsőségek felé hajtották (tehát ezért nagyrészt e cikkek felelősek!). Hasonlóképpen elmarasztalja a párt vezetőséget egy, a háború utáni Németország életében kulcskérdésként fellépő probléma esetében, jelesen Versailles-lyal kapcsolatban, noha az elmarasztalás hangja itt nem olyan biztos, mint az előző esetekben. Ehelyütt a szerző vázolja a szociáldemokrata felfogás alakulását 1919 áprilisától júniusig és megállapítja, hogy a felelős vezetők, valamint a hivatalos pártsajtó a szerződést nemcsak elítélte, hanem hangoztatta azt is, hogy a szerződést nem szabad aláírni. Az utolsó pillanatokban érvényesüli az a felfogás, amely, bár szintén elítélte Versaillest, a háborús fáradtságra, a nyomorra, az Entente erejére, a blokádra és a forradalmi erjedésre hivatkozva szükségesnek tartotta az aláírást, mondván, hogy az úgysem szól örök időkre. Heidegger e felfogást ugyan megalapozottnak tartja, de siet megjegyezni, hogy ezzel a német szociáldemokrácia szembekerült a német nemzeti érzelmekkel, annak bűnbakjává vált — és megkockáztatja azt a kérdést,hogy mi lett volna, ha mégsem írják alá. (Végül elmarasztalja a szociáldemokrata pártot, hogy a későbbiekben nem harcolt elég következetesen Versailles eilen, átengedve a terepet szélsőjobboldali erőknek.) Versailles-lyal kapcsolatban a szerző ismerteti, hogy 1918 után a német szociáldemokrata pártvezetőség teljesen AnschluB-párti volt, amit osztrák körökben is támogattak. Az Anschluß megvalósítását ebben az időben az Entente hiúsította meg. A szerző az Anschluß megakadályozását történeti hibának tartja és a nyugat-német. „Drang nach Osten" híveinek adózva megállapítja, hogy ez az antant tilalom a „keleteurópai feszültség egyik okává v'ált,, amelynek segítségével a második világháborút kirobbantották". Ε szemlélet hibás és káros voltát nem tartjuk szükségesnek külön bizonyítani. H. Heidegger lépésről-lépésre igyekszik olvasójában megérlelni azt a következtetést, amit azután könyvének végén ő maga így fogalmaz meg : a német szociáldemokrácia a leghelyesebb „nemzeti" politikát 1914—20 között folytatta, utána az Ebért—Noskefé'.e „nemzeti állam" vonalvezetése erőt vesztett, „ez volt az oka annak, hogy a Weimari Köztársaság később ellenállás nélkül kapitulált a nemzeti szocializmus előtt" (383.1.). Heidegger a fasiszta évek tanulságaiból azt a következtetést szűrte le, hogy a német szociáldemokráciának nem szabad megengednie, hogy a „nemzeti állammal" való hasonulásban (nacionalizmusban) a szélsőjobboldal túlszárnyalja. Elfogad egy olyan vetélkedést, amelynek tétje: bebizonyítani azt, hogy ki a nacionalistább, imperialistább és militaristálob. Heidegger könyvének tartalma a politikai programadás. Programját igen károsnak és veszélyesnek tartjuk, mert hiszen oiyan kísérletről van szó, mely a német munkástömegeket a történeti múltra való hivatkozással arra akarja rávenni, hogy egy újabb nagyhatidmi erőpróbálkozás esetén oszt álykövet eleseiket, szocialista törekvéseiket felad va alárendeljék magukat a nyugat-német monopóliumok, a Szövetségi Állam „nemzeti céljainak". A fasizmus elhárításának feltétele — Heidegger szerint — a marxista osztály-29 Századok